A világjáró kiwimadár

Valamikor mostanában lesz egy éve, hogy egy szelesebb napon egy parkolóban az autónk mellett ráleltünk egy plüss madárkára, aki nagyon meg volt szeppenve az avar közt, így pártfogásunkba vettük, és az autókban kötelezően lógós plüssfiguránk (aki történetesen egy birka) mellé raktuk, és megígértük neki, hogy hazavisszük.

Csak ezután vettem jobban szemügyre, és konstatáltam, hogy valójában e madárka egy kiwi, és van neki szép zöld kendője New Zealand felirattal. Na, szépen vagyunk, honnan kerültél te ide! Nincs mit tenni, az igéret már megvolt, akkor bizony haza kell vinni, kerül amibe kerül. Hát valahogy így jött az Új-Zélandi nyaralásunk ötlete.


Teltek a hetek, a birka meg a kiwi jól összehaverkodtak. Gondolom volt közös téma bőven. Aztán közeledett az Új-Zélandi út, és mindössze három nappal az indulás előtt, egy esős napon, barátaink voltak nálunk látogatóba, akiknek meséltem a lelenc-madarunkról, meg meg is mutattam nekik. Persze aztán a nagy felfordulásban a kis madár eltűnt, végül az utolsó parkolás helyén egy pocsolyában találtunk rá, bőrig ázva. Biztos éhes volt, és ott akart halászni az avarosban.

Na vittük is haza iziben, és épp szappanos vízzel mostam, amikor megszólalt. Először azt hittem, hogy abbéli örömében, hogy újfent rátaláltunk, aztán kiderült, hogy így fejezi ki tetszését, ha a hasát megnyomjuk.

Végül elindultunk a nagy útra. Kiwike persze frankón élvezte a potyautat, végig ott figyelt a fényképezőgép nyakpántján, nehogy bármi jóról is lemaradjon. Mi meg bementünk minden szuvenirboltba, hogy megtaláljuk a testvéreit, de csak nem akadtunk rá. Volt kisebb, nagyobb, más mintájú vagy fazonú, de egyiksem a szakasztott mása a miénknek. Végül aztán már egész a nyaralásunk végén, Christchurch-ben leltünk rá a rokonságra, de addigra már minket tekintett a családjának, így repült velünk vissza. Azóta viszont egyfolytában panaszkodik, hogy honvágya van, ezért aztán nincs mit tenni, hamarosan megyünk újra, hogy örüljön a kis vacak.

Na erre varrjatok csomót. Egy világjáró plüsskiwi, egy agitátor, aki idestova már hatvanezer kilométert repült, és még mindíg nem bír magával.

Ahogy érzed

A minap ráleltem egy igazi csemegére az Ahogyerzed.hu honlapon. A honlap szerzője, Iván, egy egész éven át tartó hátizsákos földkörüli utazása során 2004 végén két hónapot Új-Zélandon is töltött, és a sok-sok részletes beszámolója alapján nem úgy tűnik, hogy eközben egy kicsit is unatkozott volna. A naplója szép hosszú olvasmány, de megéri belelapozni.

Az Arthur's Pass nemzeti parkban tett látogatásáról szóló oldalon például leírja ismerkedését a Keával:

"Az Avalanche Peak tetejéről a kilátás leírhatatlanul gyönyörű volt. [...] a csúcson lepihenve körbevettek minket Új-Zéland tipikus vadon élő madarai, a "kea"-nak nevezett varjú méretű zöld színű papagájok. Állítólag a déli Fjordvidéken majd még találkozunk ezekből egy rakattal, de ez az ismerkedés is már oltári jó volt. A kea-k ugyanis a galápagosi madarakhoz hasonlóan egyáltalán nem félnek az embertől, sőt kimondottan emberbarátok."

Ezek után már nem volt kétséges, hogy megemlítsem-e. Mindemellett beszámolt még sok-sok más érdekes élményről is, amelyekben az Auckland és Christchurch közötti, Új-Zéland térképét elég rendesen megkóstoló útja során volt része, úgyhogy bátran merem ajánlani minden Új-Zéland után érdeklődőnek tanulmányozásra.

Formában

Idestova tíz év után ma reggel újra két számjegyű testsúlyt mutatott alattam a mérleg. Ne féljetek, nem tervezek fogyi-bloggá átalakulni, de ez a reggeli mérés dupla mérföldkőnek számít. Egyrészről ugye a számjegyekből eggyel kevesebb lett, másrészről ez az esetemben azt is jelenti, hogy a testtömegindexem az NZIS által (nem formálisan) megszabott 30-as érték alá esett be, azaz elvileg az orvosi papírokba sem tudnak akkor belekötni.

Egy kicsit unalmas már, hogy a túlsúly, mint népbetegség egyre nagyobb mértékű terjedésével mindenki azon liheg, hogy most akkor híztál vagy fogytál, úgyhogy nem tervezek sok hűhót keríteni a dolognak, de egy gondolatot nem bírok magamban tartani.

Arról volna szó, hogy ugye egyrészről nagy biznic a fogyókúra, másrészről valamiért mindenki (akinél ránézésre nehezebb vagyok) táplálkozási szakértőnek érzi magát, és ellát az okos vagy épp oktondi tanácsaival. Tanács helyett én csak halkan megemlítem, hogy a kellő motiváció az egyetlen dolog, ami hosszú távon is hatásos eredményt jelent, azon túl pedig mindenkinek magának kell rátalálnia arra a diétára vagy életmódra, ami neki bejön. Az eseteben például a motiváció az orvosi vizsgálat tanulsága volt, diétából pedig a 90 napos diéta, és a Neera léböjtkúra hozott látványos és gyors eredményt, ám a tartós, folyamatos súlycsökkenéshez még az is kellett, hogy kicsit visszafogjam az adagokat, ha már egésznap gép előtt ülök, így például a reggelit kihagyom, helyette ebédig csak folyadék figyel be, az InnerLight féle lúgosító hatású zöldlevél keverék kifejezetten hatásos. Ebéd-vacsi meg módjával, de egyébként nincs megkötés. Másnál meg más lesz a favorit, de mindig csak ésszerű keretek közt tessék kisérletezni.

A negyedik hónap

Egy újabb hónap telt el, már sorban a negyedik, amióta belekezdtem a bloggolásba. Azt kell megállapítsam, hogy ez sem volt egy unalmas hónap. Egy kissé átalakult a blog téma, így a madár- és növényleírások száma visszaesett, helyette mindenféle vegyes dolgok kerültek terítékre, hol komolytalan, hol komolyabb témák.

Október eleje óta egyértelműen az tartott mindenkit lázban, hogy ugyanmár melyik is a legújzélandibb madár. Mivel még van pár nap hátra a szavazásból, csak annyit mondanék, hogy aki még nem tette, szavazzon bátran!

Vagy a kisebb témaváltozás, vagy épp a madarak miatt, nem tudni, de a blog forgalma akkorát ugrott az elmúlt pár hétben, hogy az még egy kengurut is zavarba ejtene, ha Ausztrál blog lennénk, de nem vagyunk, így nem estek zavarba kenguruk. Az viszont dícséretes, hogy növekvő számban kapok ötleteket is visszajelzésként. Így volt ez az Animal Planet Keáról szóló műsorával, amit Secima ajánlott, és ami annyira tetszett, hogy azóta is minden ismerősnek viszek belőle egy másolatot, csak hogy mégegyszer megnézhessem, vagy mondjuk a youtube-on is megnézhető bulizós kakadu esete, amiről Immacolataéknak jutottam eszébe, el nem tudom képzelni miért.

S ha már itt vagyunk, megesett a második Új-Zélandi blogos találka is, így Csanádék után már Immacolataékat is volt alkalmunk személyesen megismerni. Lipi és Ilap pedig reszkessen, mert megyünk mi még az Ő utcájukba is :)

Végül következzenek az ehavi toplistás keresőkifejezések, amikkel a google-ön keresztül sikerült idetalálnotok. Most két csoportot emelnék ki: a biztosan téves "hívásokat", és azokat, akik maguk sem voltak biztosak benne, hogy kit "tárcsázzanak".

Akik nem azt találták, amit kerestek: (Kaká-t már nem is említem)

• "diploma pénzért" - arra ott az ecseri piac


• "festmény kakas" - még ha Pukekó Kakas festmény lenne


• "olcsó sövény" - oké, sövényekről volt szó, de sok nem


• "az utolsó rezervátum rajz film sorozat" - erről még csak nem is hallottam

Akik nem is tudták, hogy mit akartak keresni igazából:

• "lakás kék kivi fal" - nos, kék kiwit még nem látott a világ


• "takar a világ térképen" - hogy mit csinál a kicsoda?


• "skizofrén gyógyszerek mellékhatása" - egy skizofrén gyógyszer maga sem tudja, hogy most akkor melyik hatása szándékos, és melyik a mellék...


• "káka hegy" - illa berek, káka hegyek.


• "kiwi a kultúrában" - na most ez melyik kiwi akar lenni? a madár, a gyümölcs, vagy a lakos?


• "halolaj intelligencia" - világos: intelligens, mint a halolaj


• "sok magot termel" - így legalább nagyobb eséllyel öröklődik

Akkor szerintem ezentúl a skizofrén gyógyszerek mellékhatásaként kialakult halolaj intelligencia jegyében folytatom, bármit is jelentsen ez.

Magasan Új-Zéland felett

Ezt a bejegyzést Isabellának ajánlom, első születésnapja alkalmából. Kedves Isabella, kívánjuk, hogy neked is legyen részed minél több ilyen szép utazásban az előtted álló sok szép év során!

Az Új-Zélandi körutazásunba annak idején valahogy be kellett süríteni a Christchuch-Auckland szakaszt is. Felmerült a vonat és a repülő is, végül ez utóbbinál kötöttünk ki, két okból is: egyik, hogy vonattal két teljes napot elvitt volna az út, a másik pedig, hogy a fapados repülőárakhoz képest a vonatjegy kétszer annyiba került volna.

A repülőút egy rövid, nem egész egy órás móka, és szép időben nagyszerű lehetőséget nyújt Új-Zéland "áttekintésére", méghozzá madártávlatból. Már jó előre kisakkoztam a térképeket nézve, hogy melyik oldalra kérjünk ablak mellé ülést, hogy a lehető legtöbb hegyet láthassuk.

A felszállást követően odalenn a Canterbury síkság sövényei alkotta szabályos mértani formák közé zárt, békésen legelésző birkák hamar pici fehér pontokká zsugorodtak. Nem úgy a Déli Alpok hegyvonulatai, amelyek néhányezer méter magasból is felemelő látványt nyújtanak, ahogyan ezüstösen csillogó folyókkal, sűrű erdő borította völgyekkel és hófödte hegycsúcsokkal csipkézik a tájat, ameddig a szem ellát.



Ezt a változatos tájat aztán a Déli sziget széléhez közeledve fokozatosan felváltotta a Cook szoros fodrozódó vize, a rajta közlekedő hajókkal. A tenger itt valóban elég hullámosnak tűnt, így nem volt nehéz elképzelni, hogy szelesebb időben a Picton-Wellington komp üzemszünetet tart.

Hamarosan egy égi nyáj, a bárányfelhők serege lepte el a tájat, eltakarva előlünk az Északi sziget épp soron következő tájait. Ám a Mt. Taranaki (vagy másik nevén Mt. Egmont) szinte szabályos kör alapú vulkáni csúcsát még egy ekkora birkanyáj sem tudta elrejteni a szorgalmasan vizslató szemeink elől.



Aztán a vulkán is tovatűnt, gépünk pedig megkezdte a süllyedést. Ekkor már az Északi sziget nyugati partszakasza felett haladtunk, s a Tasmán tenger vizén csillant meg a ritkuló bárányfelhőnyáj közt átsütő délutáni napfény.

Végül megérkeztünk Auckland-be, s hamarosan nyugovóra is tértünk, hogy másnap újult erővel vethessük be magunkat a nagyváros dzsungelébe.

Izéland

-Hova is mentek?
-Új-Zélandra.
-És azon belül? Rejkjavik?

Ami a madaraknak természetes

Emitt egy kis ízelítő abból, hogy miként láthatják a madarak, és a repülőgépen utazók Fiordland-et, mondjuk miért is ne Milford Sound környékén. Aláfestő zene helyett van sok-sok hófödte hegycsúcs, meg esőerdő, meg jó magas vízesések. Egyszóval minden, amit egy madár (kicsit konkrétabban mondjuk egy Kea) ingyér megnézhet errefele, csak mert a szülei megtanították repülni. Na, most lehet irigyelni őket.

Virágzás Dunedin-ben

Idén tavasszal Október 25 és 28 között rendezik meg Dunedin-ben, immáron huszonnegyedik alkalommal a Rhododendron fesztivált. A programok közt van virágkiállítás, álarcosbál a virágok témájára építve, kerti szobor galéria, és többféle sportesemény is.



Lipi, ha időd engedi, kérlek fotózz sok szép Rhododendron virágzást, és a képeket töltsd fel mindenki örömére! Köszi.

Már-majdnem-kiwi-blogger csúcs

A hétvégén találkoztunk Immacolataékkal, jól. Már egy ideje kergetőztünk a kibertérben, így épp ideje volt személyesen is megismerni egymást.

A "vadidegenekkel" való, interneten keresztül egyeztetett találkozásoknak két kimenetele lehet: az egyik, hogy kiderül, hogy az illető egy pszichopata, a másik, hogy az illető jó arc. Nos, szerencsénkre az első változatnak a gyanúja sem alapozódott meg, így végül jó arcokkal beszélgethettünk kellemes környezetben. A csevely közben persze az is kiderült, hogy a lányok gyerekkorukban kereken egy utcányira laktak egymástól, így akár még ismerhették is egymást. Mert ez egy olyan világ, ahol mindenki ismer mindenkit, csak még nem tud róla. Akiket pedig senki sem ismer, azokat a pszichopaták eszik meg reggelire, úgyhogy tessék ismerkedni.

Aztán jól megbeszéltük, hogy ki mit is csinál pontosan, és mik a konkrétabb tervei. Mert ezeket a dolgokat, sok-sok információéhes érdeklődő bánatára, nem nagyon szeretjük kiteregetni a nagy nyilvánosságnak. Talán épp azért, mert fontos dolog az anonimitás, és ezzel a magánélet nyugalmának megőrzése. Aki ismer minket, az úgyis tudja archoz kötni azt, amit leírunk, a többiek pedig, hát érjék be a sok-sok nem megszemélyesített információval.

Immacolata célja a bloggolással egyébként nagyon nemes: azért írja le a leírtakat, hogy ezáltal másoknak segíthessen kicsit belelátni abba, hogy mivel jár egy ilyen uccuneki Új-Zéland kaland, egészen annak a kezdeteitől. Ezzel szemben én csak azért írok, mert unalmamban elkezdtem, aztán belejöttem, s kiderült, hogy ha komolytalan dolgokról van szó, akkor be sem áll a billentyűzetem.

Persze jól kitárgyaltuk a blogjaink nevét is. Immacolata esetében a "balratarts" ugyanis a balos közlekedésre, nem pedig politikai beállítottságra utal, amire reflexből gondolnánk. Az én esetemben pedig, így utólag, miután megtudtam, hogy a képernyő túloldalán pukikaki-nak becéznek, már lehet, hogy óvatosabban választanék, de mostmár nincs mit tenni, a Pukekó Kaka név kötelez :)

Összességében tehát jó társaságban, kellemesen múlattuk az időt, ami talán kicsit túl gyorsan is telt, úgyhogy részemről máskor is bátran fussunk össze. Beszélni mindig lesz miről.

Kiskörút

A minap Andi, aki Új-Zélandra készül nyaralni, kérdezte, hogy mi pontosan merre is jártunk Új-Zélandon, már csak a tervek összehasonlítása végett, nehogy kimaradjon valami fontos. Nos, van egy szomorú hírem: záros időbe nem fér bele minden, és valami fontos ki fog maradni.

Két nagy probléma van egy Új-Zélandi nyaralással. Az egyik, hogy Új-Zéland olyan messze van, hogy a nyaralásból egyből lejön négy nap az oda-vissza utazás miatt, és az érkezést követő néhány nap sem lesz teljes értékű a 10-12 órás jetlag miatt. A másik pedig az, hogy Új-Zéland telis-tele van csodálatos helyekkel, amelyekre egyenként napokat vagy akár heteket lehetne szánni, így néhány rövidke hétbe gyakorlatilag lehetetlen besüríteni mindent, ami azt eredményezi, hogy az ember úgy kénytelen megszervezni a nyaralását, hogy eleve lemond bizonyos helyek megtekintésétől.

A mi esetünkben, látatlanban arra támaszkodtunk, amiket számunkra hiteles, Új-Zélandot már megjárt emberek mondtak, és még így sem volt egyszerű a dolgunk. Sokat böngésztem a weben is információ végett, így találtam rá a Magicbus-ra is. Az oldalukon remekül lehet látni, hogy mennyi időbe is telik egy kisebb, nagyobb körút. Egy teljes hurok például 23 napnál kisebb idő alatt nem teljesíthető, és még akkor is csak egy nagy rohanás az egész.

Nekünk mindössze nettó két hetünk volt, amit beoszthattunk, így végül Auckland-ből egy egynapos utazást nyomtunk Hobbiton-ba és Waitomo-ba, két napot Auckland felfedezésére szántunk, egy nap Waiheke sziget is befigyelt, az idő többi részét pedig a Déli sziget csodáinak szenteltük, így repülővel Christchurch, onnan TranzAlpine vonattal Greymouth, majd Magicbus-szal a Franz Josef, Fox, Wanaka, Arrowtown, Queenstown, Te Anau, Milford Sound, Queenstown, Alexandra, Dunedin, Oamaru, Twizel, Tekapo tó, Christchurch útvonalat követtük, mindezt bő 7 nap alatt.

Mondanom sem kell, az, hogy minden nap máshol aludtunk, és csak kora délután érkeztünk a következő napi szálláshelyre, igencsak leszűkítette a lehetőségeinket, így egy-egy városra is alig jutott idő, nemhogy a környékükre. Az időjárás szeszélyei miatt, esőnap hiányában aztán voltak olyan helyek is, ahonnan csak az az emlék maradt, hogy ott köd van és esik az eső. És akkor még csak meg sem említettem azokat a mesés helyeket, amiken csak áthaladtunk, vagy még csak nem is érintettünk.

Mindez praktikusan azt jelenti, hogy az Új-Zélandra látogató hazánkfia vagy be kell érje egy "highlights" jellegű rohanással, vagy hosszabb időre rendezkedik be, hogy jusson ideje mindenre. Mert ha Új-Zéland varázsa egyszer megérintett, akkor már nincs visszaút...

Birkát nyelni, egészben

A Cute overload jóvoltából mostmár azt is tudhatjuk, hogy milyen érzés egy birkát egészben lenyelni.

Mackómentés Új-Zélandon

Új-Zéland nem épp a medvepopulációjáról híres, mégis, a napokban bekerült a hírekbe egy forgalmas hídon megmentett mackó.

Na jó, nem kell semmi nagy bundásra gondolni itt, mégis igazán rendes dolog, hogy egy kétéves kislány, Rosa Jonas balesetet szenvedett plüssmackója miatt az Aucklandi öbölhíd forgalmát egy időre elterelték a mentés helyszínén.

Amanada, a mackó, hm, véletlenül esett ki az autó ablakán, majd az anyuka minden igyekezete ellenére sem találtak rá maguk. Ekkor azonban az állandóan éber rendőrség munkatársai a család segítségére siettek, és legjobb emberüket küldték a keresésére.

A keresés végül sikerrel járt, így az ezidőalatt a rendőrörsön izguló család végre megnyugodhatott, amikor a fontos családtagjukat újra megláthatták. Amanda kisebb sérülésekkel megúszta a balesetet, csak egy rajta áthaladó kerék hagyott rajta fekete nyomot, amit sikerült eltávolítani.

Rosa végtelenül hálás volt a megmentőnek, akit - elmondása szerint - szintén nagy boldogsággal töltött el, hogy segíthetett a kicsi lánynak és mackójának.

No kérem szépen, az ilyen és hasonló történetek, elveszett mackókról, drámáról, bátor emberekről, és végül újra boldog arcokról, teszik széppé egy nagyváros mindennapjait.

Totara

Rég írtam már növényekről, úgyhogy most találomra választottam egy fafajtát, ami történetesen a tiszafa Új-Zélandi helyi változata lett. Habár leginkább faragni szokták, vannak neki az egészségre gyakorolt hatásai is. Lássuk a részleteket...

Növénytani neve: Podocarpus totara
Ismertebb nevei: Totara, Keskenylevelű Maori Kőtiszafa

Tulajdonságai (a wikipedia leírása alapján):
A Totara lassú növésű, 20-25 méteresre megnövő fafajta, amely a hosszú életéről, és törzsének nagy kerületéről híres. A bíbor, aranybarna árnyalatú kérge papírszerű lapokban válik le. Az éles, fakózöld, tűszerű, két centiméteres levelei kemények és bőrszerűek. Termése húsos, bogyószerű, éretten élénkpiros, erősen módosult toboz, amelyben egy-két mag található. A fa kemény és a rothadásnak nagyon ellenálló. Tartóssága miatt gyakran használták kerítésoszlopnak, parkettának és vasúti talpfának is. Mindemellett faraghatósága miatt is kedvelik, a Maori faragványok, és csónakok (waka) elsőszámú faanyaga volt.

Gyógyhatásai (a herbdatanz leírása alapján):
A kérgéből, bogyóiból készített kivonatot lázcsillapító, vérzéscsillapító, valamint baktérium- és gombaölő hatásai miatt alkalmazták. Külsőleg pedig ekcémára és vérrögökre használták. Egy meg nem erősített referencia szerint pedig a gondolatokat is tisztítja.

Fél dollár egy eltűnt papagájért?

Minap kicsit böngésztem Új-Zéland legnagyobb aukciós szájtjának, a trademe-nek a kínálatát. Arról már többen is írtak (például Pali és Csanád is), hogy ez a trademe dolog mennyire kitölti az Új-Zélandiak mindennapjait, de arra azért nem készültem fel, hogy az elveszett házikedvenceket is itt keresik, hirdetés formájában. Persze, jobban belegondolva, ennél jobb helyen nem is hirdethetnének, hiszen mindenki ezt böngészi, nem az újságok apróhirdetés rovatát.



De lássuk be, akkor is vicces, hogy licitálni lehet mondjuk eltűnt, ráadásul használt papagájokra is. Ez így, a szövegkörnyezetéből kiemelve már majdnem felér a híres Monty Python jelenet magasságába.

Csak nyugi

Csanád a tőle szokatlan egész hónapos csöndet követően először megmutatta Új-Zéland gyönyörű arcát, majd beszámolt arról, hogy a terrorizmus Új-Zélandon, eme békés szigeten is felütötte fejét, és bár tényleges cselekményig nem fajult, de beférkőzött az emberek tudatába.

A terrorizmus jelenségét a hatóságoknak valóban nem szabad szó nélkül hagyniuk, de szerintem nem nyerő ilyen nyugtalanító visszhangot sem keríteni neki, hiszen éppen ez az, amire a terrorizmus épít és amiből táplálkozik.

Sajnos úgy néz ki, hogy a létért való küzdelemben a félelem, a veszély felismerése evolúciós előnyt jelentett, olyannyira, hogy egy ijedt és egy nyugodt arc közül az előbbit, és jóval hamarabb ismerjük fel. De vajon tényleg akkora-e a veszély, mint ahogyan az látszik, vagy a hírek láttatni vélik velünk?

Én például egy kicsit sem ijedtem meg. Az is igaz, hogy nem rólam fogják mintázni az ijedős ember szobrát, mert ültem már teljes nyugalomban olyan repülőgépen, amelynek leszállás közben egy már kinézetre is gyanús utasa ismeretlen szándéktól vezérelve mindenáron be akart jutni a pilótafülkéjébe (ami végül a legénység három tagjának köszönhetően nem sikerült neki, így itt is elejét vették a dolognak). A legtöbb ember ugyanakkor csak a hírekből hall a terrorizmus réméről, mégis retteg tőle.

Az igazi veszély nem a terrorizmus közvetlen hatásában rejlik, hanem abban a nyugtalanságban és bizonytalanságban, amelyet az emberek elméjében elültet. A félelem pedig aztán hamar továbbterjed másokra is, és már meg is van a baj, hirtelen mindenhol rémeket kezdenek látni, és mindenre tüzet nyitnak, ami csak mozdulni látszik.

Elismerem, hogy felkavaró tud lenni az, amikor nyugodtnak vélt környezetünk hirtelen kiszámíthatatlanná látszik válni. De ez csak egy érzés, és ezzel az érzéssel meg kell tudnunk küzdeni. Sokkal több, nagyobb és valósabb veszély leselkedik az emberre a hétköznapi dolgokban, mégis valahogy ezek nem zavarnak minket. Miért hát a nagy riadalom akkor, amikor letartóztattak néhány zavarkelteni szándékozó tagot? Mert lehetnek még többen is? Autóbaleset is lesz még több, mégsem rettegünk autóba ülni. Mert a világ változni látszik? A világ mindig is változott, és eddig is alkalmazkodtunk hozzá.

Felmerül hát a kérdés, hogy mit lehet tenni akkor eme nyugtalanító félelem ellen? Sokmindent. Például meg lehet nyugodni, mondjuk töltsünk egy kis időt a természet lágy ölén, vagy épp barátaink társaságában. Vagy megtisztíthatjuk tudatunkat, mondjuk rendszeres meditáció segítségével. Vagy tegyünk bármi mást, lényeg, hogy azt az irracionális félelmet kiűzzük a fejünkből. Mert a félelem az igazi ellenség, nem az a maroknyi rendbontó.

A sövény

Új-Zéland vidéki tájain, az Angliából behozott kertkultúra és kültéri álattartás melléktermékeként, egy jellegzetes tereptárgy lett a sövény (angolul hedge).



A levegőből jól láthatóan parcellázza fel a tájat, az utak mentén haladva pedig hosszú szakaszokon biztosít monoton látnivalót, de a virágoskertekben sem ritka jelenség. A sövény egyfajta természetes kerítésként funkcionál, de célja sokféle lehet, az elkerítéstől a strukturáláson, takaráson, szélfogáson át a kertszépítésig sokmindenre alkalmas.

Bár első blikkre eszébe sem jutna róla az embernek, de bizony nem volt egyszerű dolga a korai telepeseknek a sövények honosításával. Az Angliában bevált sövény-növényeknek ugyanis az új környezettel gondjaik akadtak, a helyi növények közt pedig hosszasan kellett keresgélni a megfelelő jelöltek között. Az Új-Zélandi Királyi Társaság kiadványai közt bogarászva például találtam egy sövényekről szóló értekezést is, amelyből kiderül., hogy mennyi sok kritériumnak kell megfelelnie egy sövénynek. Sűrű, szívós, könnyen telepíthető, gyorsnövésű, tövises, kevés gondozást igénylő, a nyírást tűrő, nem felkopaszodó, nem gyúlékony, a rovaroknak ellenálló kell legyen, ráadásul a lovak, tehenek, birkák számára sem lehet ízletes csemege. És hogy-hogynem, valahogy nem akaródzott ezt a sok elvárást egyszerre teljesíteni egyetlen növénynek sem.

A sövények telepítése napjainkban nem olcsó mulatság, így előre kell gondolkodni azon, hogy milyen célra mely növények a legalkalmasabbak. Aki ezek után esetleg bele akarja vágni a fejszéjét a sövénytelepítésbe (na ez jó kis képzavar lett), vagy épp csak szeret szép növényeket nézegetni, annak ajánlom figyelmébe Paul Ashford kertészeti oldalát.

Lent és fent

Valamiért sokan azt gondolják, hogy külföldre költözni az milyen pofonegyszerű dolog. Csak fogod magad, oszt mész. Na ja. Amikor például meséltük egy ismerősünknek (barátnak épp nem mondanám egyébként), hogy Új-Zélandon voltunk nyaralni, egyből rávágta, hogy "és onnan minek jöttetek vissza?", utalva arra, hogy épeszű ember nem jönne el onnan, ha már egyszer eljutott oda.

Sokáig én is azt hittem, hogy tényleg csak egy döntés kérdése az egész. Aztán csak miután döntöttünk, kezdem látni, hogy mennyire bonyolult is valójában. Azt tudjuk, hogy kell a változás, mert nem sok értelme látszik a jelenlegi formának (részleteket szándékosan nem írok, az mindenkinek úgyis van saját), viszont az érem másik oldalán ott van, hogy akármennyire is fárasztó, kimerítő vagy épp idegesítő, mégiscsak hozzánőtt az emberhez környezete (értsd: barátok, ismerősök, munkahely), és innentől a változás az már egy szakadással jár, ami meg, hát, fájni is tud, mint ahogy az a szakadásokkal szokik lenni. És ilyenkor az ember elbizonytalanodik, hogy tényleg fel akarja-e forgatni a saját és valamennyire környezete életét is.

Tudom, mert olvastam róla, meg azért valamennyi empátia is kifejlődött már bennem az idők során, hogy ez az érzelmi hullámvasút a folyamat természetes velejárója, mégis lenyomott, és nem hagyott békén. Na ilyenkor jó beszélgetni. Barátokkal, ismerősökkel, kolegákkal, vagy épp bárkivel. Na jó, bárkivel azért nem, de a beszélgetés során akaratlanul is újra végigelemzed a helyzeted, és kibeszéled magadból a kétségeidet. A végén pedig újra látszik, teljes pompájában, maga a Döntés, amit már régesrég meghoztál, és újult erővel várod, hogy mikor vághatsz bele a nagy kalandba.

Pukekó, most plüss változatban

Ismét itt a vasárnapi érdektelenségek ideje. Ma egy helyes plüss Pukekóval ismerkedhetünk meg a shopenzed jóvoltából.



Lássuk be, igazi kedves kis kulcstartón függő társra lelhetünk benne, aki felvidítja szürke hétköznapjainkat.

Műhelytitkok

Többen érdeklődtetek már, hogy miként készül a blogom, honnan szerzem az információkat, és hogyan tudok ennyit írni, így gondoltam megosztok veletek egy pár műhelytitkot.

Mielőtt azt hinnétek, hogy minden nap szorgalmasan körmölök egy bejegyzést, ki kell ábrándítsalak benneteket. Nekem sincs végtelen mennyiségű szabadidőm és energiám, így a nagyobb bejegyzéseket leginkább nyugodtabb hétvégéken szoktam megalkotni. Persze olyan is volt már, hogy reggel felébredtem, és egy szusszra kiírtam magamból két bejegyzést is. Ezeket az elkészült darabkákat aztán feltöltöm piszkozat formában, és így reggelente már csak annyi dolgom van, hogy megjelentetem az aktuálisat. Az alkotói válságot elkerülendő volt már olyan is, hogy egy egész hétre való cikk várt megjelentetésre. Akadnak friss hírek is, amik aztán olyankor egy kicsit átrendezik a sort.

Fontos biztosítani, hogy mindig legyen téma, amiről írhatok amikor időm engedi, ezért van egy kicsi naplóm, ahova előre felírok minden bevillanó emléket, ötletet, szalagcímet, weboldalt, amiket érdekesnek tartok. Az emlékek természetesen még a nyaralásunkból jönnek, az ötletek lehetnek bármifélék, a szalagcímeket jellemzően a Stuff.co.nz-ről veszem, a weboldalakba pedig böngészés közben futok bele. Nagy segítségemre van a Google, ahol rendszeresen keresgélek mindenféle Új-Zélanddal kapcsolatos témára, leginkább informálódás végett.

Ha madarakról írok, akkor szinte mindig az NZBirds a forrás, ha valami más dolognak, vagy jelenségnek nézek utána, akkor pedig a Wikipedia szokott kisegíteni. A fordításaim szabatosságát aztán a Sztaki online szótára biztosítja.

A kevésbé informatív bejegyzések esetén a YouTube videói közül válogatok érdekesebbeket, vagy épp valamilyen képet kommentálok. Az Új-Zélandi szuvenirek széles palettája például bőségesen ellátja örökzöld tartalommal az érdektelenségek rovatot.

S amikor menthetetlenül kifogytam a témákból, és épp alkotói válságban szenvedek, akkor arról írok, hogy miről és hogyan szoktam írni. :)

Kea műsor

Az Animal Planet műsorán a napokban leadott "Kea - a legokosabb papagáj" kisfilm igazi csemegének számít.

A BBC-től már megszokhattuk a színvonalas kivitelt, most sem kellett csalódnunk. David Attenborough tolmácsolásában egy unalmasan kinéző, mozdulatlan szikla is érdekesnek hat, a Kea viszont már alapból is egy izgalmas élőlény. Új-Zéland gyönyörű tájai, a Déli Alpok pedig pont megfelelő háttérképet biztosítanak e csodálatos madár bemutatására.

A fél órás kisfilm minden pillanata megérte: ámulatból nevetésbe, nevetésből pedig újra ámulatba ejtett, miközben bemutatta a madár hihetetlen képességeit és szórakoztató szokásait. Mindemellett a történet teljességére is kitért, ahogyan a Kea kiváncsiságának bosszantó aspektusait, e madár és az ember nem mindig felhőtlen kapcsolatát mutatta be, ugyanakkor a történet egészében mindezt sikerült feloldani a megfelelő hozzáállás, a "Kea-biztos" megoldások bemutatásával is.

A film nem kevés értékes ismerettel, gondolattal, és sok-sok szép Kea madárral gazdagított minket, így csak ajánlani tudom mindenkinek megtekintésre!

Mentsd meg a delfineket...

Ez a hét mostmár menthetetlenül letargikusra sikerült az elmúlt két nap bejegyzéseivel, így már senkit sem fog váratlanul érinteni a mai adag. Remélem azért még visszajöttök olvasni, ígérem vidámabb dolgokról is fogok még írni...

Most viszont a tengeri emlősöket fogjuk boncolni. Na jó, nem mindet, csak a Northland-i Waipu beach-en napokban partra vetődött bálnatetemet. Sőt, azt is inkább meghagyjuk a hatóságoknak. Így kicsit belegondolva azért nem lehet egyszerű feladat egy több tíz tonnás egyed földi maradványait eltakarítani a partról, mielőtt magától hullana szét... de ennyi talán elég is a pórul járt bálnáról, aki nyugodjék békében.

Vannak viszont még nagyon is élő, mégis, a kihalás szélén vergődő delfinfajok Új-Zéland tengereiben. Két faj, a Maui és a Hector delfin csak errefele él, sajnos egyre csökkenő egyedszámban. Eme kis termetű delfinfajok kifejlett példányainak mindössze 1,4 méteres a testhossza. A Maui delfinek a Hector delfinek alfaját képezik, ez utóbbiaknak kb. 7000, míg az előbbieknek mindössze 111 példányuk maradt fenn, ezzel lassan elérik azt a kritikus számot, amely alatt gyakorlatilag kihaltnak tekinthető a faj, mivel alacsony utódnemzési arányuk miatt a populációjuk gyors ütemben összeomlana.

Legnagyobb ellenségük a halászháló, amely évente hozzávetőleg100 példány haláláért felelős. A WWF petíciója ezen hálók használatának teljes tiltását szorgalmazza a delfinek által látogatott vizeken.

A Hector delfinekkel amúgy testközelből is lehet barátozni, kint a nyílt vizen. Csak remélhetjük, hogy ez az élmény még sokaknak megadatik a jövőben is, mert ha most a halászhálók győznek, akkor a delfinek helyett hamarosan már csak a "Viszlát, és kösz a halakat" üzenet marad.

Változó világ

"Más lett a világ.
Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben.
Sokminden, mi valaha létezett, eltűnt.
Mert mostmár senki nem él, aki emlékezhetne rá."

Ezekkel a szavakkal indul a Gyűrűk Ura filmes változata, amelyet Új-Zélandon forgattak. Ugyanezen országban jelenleg valami hasonló folyamat látszik végbe menni.

A híreket olvasva érezhető, hogy valami nagyon nincs rendjén. Az érme egyik oldalán a kormány saját vállát veregeti, hogy a bevándorlási törvényeket milyen jól sikerült összerakni, Új-Zéland gazdaságát a bevándorlók 3.3 milliárd dollárral növelték csak a tavalyi év során.

De mindeközben, ennek az árnyoldala, hogy az ingatlanárak az egekbe szöknek, amit csak kamatemeléssel tudtak valamelyest megfékezni. Ez viszont pont a szegényebb rétegeket kezdi nehéz helyzetbe hozni: meglévő jelzálogaik, vagy épp lakásbérleti díjaik kezdenek a fejükre nőni, a megélhetésüket veszélyeztetni. A fokozódó stresszben aztán nem meglepő, hogy az erőszakos- és a tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények száma emelkedik, a tavalyi évben 53000 bűnténnyel rekord magasságokba szökött, és az idei év sem alakul valami hűdejól.

Nézzük a folyamatot: jönnek a bevándorlók, és hozzák az arrogáns, individualista kultúrájukat, amivel növelik a gazdaságot, mindeközben, mint elefánt a porcelánboltban, apróra zúzzák e közösségi létezésben még erős ország alapjait. Mi lesz ennek a vége? Változás, az biztos. De hogy ne katasztrófa legyen, ahhoz jobban résen kell lenni. A világon annyi máshol látszik ezen folyamat előrehaladt állapota, nagy kár lenne pont azokat a mintákat lemásolni.

A helyzet fontosságát talán az is jelzi, hogy az elmúlt hét során két másik cikk formájában is találkoztam szinte azonos gondolatokkal. Az egyik egy nyomtatott sajtó az urbanizációval és elidegenedéssel kapcsolatos veszélyekkel foglalkozott (nagyáltalánosságban), a másik pedig a fentiekkel azonos forrásokból vont le hasonló következtetést Új-Zéland jövőjével kapcsolatban. Ez utóbbiból idéznék:

"Azt hiszem azzal, hogy az 1980-as években a kormány a gazdasági növekedést az emberek szükségletei elé helyezte, és szélesítette a gazdagok és a szegények közti szakadékot, egy sokkal önzőbb és erőszakosabb társadalom keletkezett.

Ezt a hozzáállást meg kell változtatnunk, és közösségünk minden tagjáról gondoskodnunk kell. Mi történt a jóléti államunkkal?"

A közösségekre, az egymásra odafigyelésre nagyobb szükség van, mint valaha. Enélkül az ember, eme törékeny és alapvetően társas lény, elveszett.

S hogy praktikusan mit tehetünk a helyzet javítása érdekében? Bármit, amivel környezetünkre, egymásra odafigyelni, egymásnak segíteni tudunk, ezt pedig a legegyszerűbb egy közösségen belül megvalósítani. Legyen az csak egy kis online közösség, már az is szebbé varázsolhatja sokak életét. A sok-sok közösség aztán végső soron megmenthet mindenkit attól a nem éppen fényes urbánus jövőképtől, aminek jelei már most is mutatkoznak a hírek tükrében.

Keák az Animal Planeten

Aki esetleg nem olvasta volna Macicsalád blogján, annak emlékeztetőül, az Animal Planet (bocsi, csak az Európai) műsorában a napokban lesz kisfilm a Keákról:

Animal Planet
Október 10. Szerda
15:30 - 16:00 Keák - a legokosabb papagájok

Animal Planet
Október 11. Csütörtök
07:30 - 08:00 Keák - a legokosabb papagájok

Köszi a tippet, Secima!

Madarakat öregek otthonáért

Úgy tűnik a városok csak növekszenek, agyatlanul, s közben felemésztenek mindent, ami egy kis nyugalmat vihetne a folyamatos, monoton zakatolásba. Auckland sem tudja elkerülni ennek a trendnek a hatását, ahogy az a hírekből kiderül.

Ezúttal egy iskola melletti természetes bozótost terveznek felszámolni, hogy egy öregek otthonát építsenek oda, amely már most, a tervezőasztalról is sötét árnyat vet a környékre, amelynek lakói - érthető módon - fel vannak háborodva, hogy a béke eme kicsiny szigetét, ahol pukekó, tui, daru és jégmadár is lakik az őshonos növényvilágban, most kereskedelmi okok miatt egy még csak nem is impozáns kinézetű monstre épületegyüttesre akarják cserélni. Mindezt csak tetézi, hogy a közeli elágazásra emiatt nehezedő többletforgalom várhatóan tíz perccel hosszabbítaná meg az itt áthaladók dugóban töltött idejét.

Felmerül hát a jogos kérdés, hogy számban kifejezve mennyit taksálhat az itt lakó élővilág, a helyiek nyugalma, és az áthaladók életéből lecsípett sok-sok tíz perc összesen. És mikor jönnek már rá az okosok arra, hogy a "mindennek meg van az ára" kifejezésben az "ár" szó konkrétan nem feltétlenül egy egyszerű, számmal kifejezhető dologra utal.

Remélem végül nem kell majd a madarakat kilakoltatni, de ha mégis, a pukekókat hozzák el nekem, én majd vigyázok rájuk annak rendje és módja szerint...

Ha változna a véleményed...

Többen említették, hogy - miután leadták voksukat valamelyik madár mellett - szerették volna erősíteni egy másik madárka helyét is a legújzélandibb címért egy újabb vokssal, ám ilyenkor az első szavazatuk "elveszett".

Nos, úgy tűnik, hogy a Blogger szavazódoboza ügyel arra, hogy egy olvasó lehetőleg csak egy érvényes szavazatot tudjon leadni, viszont a szavazás lezárásáig megváltoztathatja a véleményét. Ennek van egy előnyös oldala: mindenki többször is átgondolhatja, hogy Kea vagy Kiwi, Pukekó vagy Tui legyen a favorit.

Nem kell hát csüggedni, mindenkinek lehetősége van a hónap végéig meggondolni magát az újonnan olvasott vagy látott érdekességek fényében. És végső soron mindegy is, hogy mi lesz a szavazás eredménye, egyik madarat sem fogjuk száműzni a blogról!

Keákról megint

Az aktuális szavazás felvezetőjében egy kicsit nyers modorúra sikerült festenem a Keát. Az igazság az, hogy a Kea van akkora bohóc, mint a Pukekó, és inkább szórakoztatja az embereket, mint bosszantja. A minap akadtam rá erre a remek Kea leírásra, amiből idézném a Kea szokásaira vonatkzó részt, mert van benne sok mulatságos is.

A Kea ideje legnagyobb részét a földön tölti, gyakran mulattatva oldalra sasszézó járásával az őt figyelő embereket, ám ha a levegőbe emelkedik, csodálatos röpte van. A Kea nagyon bátor és kíváncsi madár, egyáltalán nem fél az emberektől. A síreszortokba úgy járnak, mintha legalábbis lenne beutalójuk oda. Felmenőik minden bizonnyal autóműhelyben dolgoztak, mert igazán remekül tudják "szervizelni" a gépkocsikat, különös tekintettel a gumi törlőlapátok leszerelésére. Emellett imádnak bejutni az épületekbe, bármilyen lehetséges úton, a kéményt is beleértve, és ha egyszer bent vannak, akkor semmi sem szent - ami megrágható, annak annyi!
Kültéren rendkívül szórakoztatóak, imádnak erős szélben a levegőben figurázni, hóban hemperegni és olvadt jeges pocsolyákban fürdeni. Van bennük egy kis éjjeli bagoly is, főként nyáron, amikor nem ritka, hogy jócskán naplemente után is aktívak. A pár nélküli Keák 50-100 madából álló csapatokba gyűlve nagy területeket fésülnek át élelem után kutatva. A Keák mindemellett az ács szakmát is kitanulták, sőt enyveskezűek (izé csőrűek) - igazi profik szög, csavar, és bármilyen építkezésről egy csőrben elmozdítható tárgy elcsenésében, nem kis "örömet" okozva a mesterembereknek.

Csendélet tányéron

A vasárnapi érdektelenségre pályázó alkotások között ma megemlíteném a mozaikőrület weboldalon is megcsodálható Pukekós fali tányérdíszt, amelyen a jobboldali pukekó épp azon tanakodik, hogy milyen jó poén lenne, ha fenéken billentené a másik, békésen csipegető példányt.

Hiába, ezek a Pukekók már csak ilyen vicces madarak...

Szegény Tui lemaradt...

A szavazás eddigi eredményéből látszik, hogy a Kiwit ismerik a legtöbben, így most az egyelőre "futottak még" Tui madárnak adok egy kis publicitást. Az alábbi videón például e kedves madárka bemutatja nekünk páratlan trilláit. Remélem szerez magának még néhány szavazatot vele...

Geológiailag igencsak aktívan

Szeptember végén két földtani szempontból érdekes hír is a címlapokra került Új-Zélandon.

Az egyik hír az Északi szigeten a Ruapehu vulkán kitörése, amely esemény sokakat váratlanul érintett. Utóbb kiderült, hogy az elő- és utórengések nem voltak akkorák, hogy bejeleztek volna a monitor rendszeren, amit ha ennél érzékenyebbre állítanának, akkor túl sok téves riasztást adna.A kitörés idején többen is a hatósugáron belül tartózkodtak, egyikük, egy fiatal Aucklandi tanár súlyosan megsebesült az égből potyogó szikladarabok miatt, túratársa hívott segítséget, és csak egy hajszálon múlt az élete. Azóta túl van az életveszélyen, és javul az állapota, bár jobb lábát elvesztette a balesetben, ami erős jellemének köszönhetően azonban nem riasztja vissza attól, hogy már következő túráján gondolkodjon.

A másik hír pedig a Déli szigetről jött, ahol a Mount Aspiring Nemzeti Parkban egy fél hegy omlott le, és a földcsuszamlás eltorlaszolt egy völgyet. A Young folyó ezáltal elkezdett felduzzadni, amely hatására egy új tó keletkezett. A vízszint emelkedése olyan mértékű, hogy a 100 méter magas omladékfal-gát mögött a víz néhány nap leforgása alatt már ott tart, hogy a napokban átcsap a gát felett. A víz elöntött egy függőhidat, és a népszerű Gillespie Pass túraút egy 9 km-es szakaszát is, szerencsére senki nem volt a környéken, azóta pedig kihelyezték a figyelmeztető táblákat A környék várhatóan még hónapokig, vagy akár évekig is instabil lesz, így nem tudják milyen formát ölt majd a vidék, de a 2 km hosszú, és néhol 500 méter széles tó, amely eléri a 100 méteres mélységet, szinte biztos, hogy a térkép újrarajzolására kényszeríti a geográfusokat. Természetesen az ilyenkor szokásos névadási láz már sokak érdeklődését keltette fel, és még fogja is egy jó ideig.

Teljes alámerülés

Új-Zéland földtani eredete 83 millió évre nyúlik vissza, amikor egy kis földdarab, amelyet Zealandia néven emlegetnek, leszakadt az őskontinensről, Gondwana-ról. A klasszikus tanok szerint ezt az elszakadást, amelyet a tektonikus lemezek mozgása idézett elő, sokmillió éves nyugodt szakasz követte, majd a sziget nagyobb részt a tengerszint alá került, s csak a kéreglemezek ütközése következtében emelkedett ki, ám kisebb szigetek mindig akadtak, amelyen az élővilág tovább létezhetett.

Dr. Hamish Campbell geológus most előállt egy új elmélettel, mely szerint a földrész 23 millió évvel ezelőtt, teljes egészében a tengerszint alá került. Ez az elmélet megmagyarázhatná az emlősök teljes hiányát a szigeten. Ugyanakkor azt a dogmát kérdőjelezi meg, melyszerint Új-Zéland őshonos növény- és állatvilága a Gondwana-ról származna, helyette azt sugallja, hogy az 23 millió év alatt fejlődött oda a semmiből.

Egyes biológusoknak ez túl messzire menő következtetés, azzal érvelnek, hogy a Chatham-szigetek, amely bizonyíottan teljesen elsüllyedt egy jó időre, csak sokkal szegényesebb élővilággal bír. Ugyanakkor mások nem tartják kizártnak, hogy 80 helyett 20 millió év evolúciója is elég lehet egy ilyen egyedi élővilág kialakulásához. Arról nem is beszélve, hogy - bár a földrajzi távolságok miatt nonszensznek tűnhet - madár, hüllő, sőt, még édesvizi rákfajok is eljuthattak ide a tengeren át, ezzel is változatosabbá téve a saját evolúciós pályát vett ökoszisztémát.

Legyen így, vagy úgy, Új-Zéland élővilágának különlegességén nem csorbít egyik elmélet sem. Persze azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy anno egy ausztrál miatt süllyedt el Új-Zéland :)

Szavazásról macisan

A szavazás kiírásakor éreztem, hogy ideje újra hivatalosan is beleszólási lehetőséget biztosítani madarakkal tűzdelt monológjaimba, és örömmel konstatálom, hogy szavaztok rendesen, sőt, Macicsalád külön bejegyzéssel is megemlékezett e semmiképp sem tudományos, de végül (illetve a vége még messze van) ismeretterjesztőre sikerült szavazásról. Remek bejegyzését olvasva rá kellett jönnöm, hogy Új-Zéland különleges élővilágáról jómagam sem tudtam többet, mint a Kiwi madár létezése, mielőtt körbenéztem volna e gyönyörű szigeten, így aztán nem is csodálkozom, hogy Kiwi barátunk kapta eddig a legtöbb szavazatot. Na nem mintha sajnálnám tőle, de itt a remek alkalom a többi jelölt megismerésére is.

Macicsaládéknak pedig külön köszönöm a megtiszelő figyelmet!

Moa expedíció

Ami Skóciának a Loch-ness-i szörny, Amerikának Elvis, az Új-Zélandnak a Moa. A Moa egy egykoron élt, strucchoz (vagy inkább emuhoz) hasonlító nagytestű (akár két méteres), Új-Zélandi madárfaj. Azon kevésbé szerencsés fajok közé tartozott, amelyeket az ember a szigeten való megjelenését követően nagyon hamar legyalult.

Mivel hivatalosan senki nem látott Moát már évszázadok óta, kihaltnak nyilvánították már réges rég. Ugyanakkor persze Új-Zélandon van bőven ember által nem taposott terület, legnagyobbrészt Délen, a vadregényes Fiordlandben, és már volt rá példa, hogy errefele találtak egész kolóniákat olyan madarakból, amelyeknek azelőtt csak huszon-ötvenévente látták egy-egy példányát (lásd Takahe), így nem csoda, hogy a "Moa még él" mítosznak akadnak hívei, akik időről időre látni vélnek egy-egy Moa példányt.

A hírekben nemrégiben beharangozták egy Moa expedíció tervét, amely megpróbálná bebizonyítani, hogy a Moa még mindig ott ólálkodik Új-Zéland rengetegeiben.

Az expedíció helyszíneit persze nem hozzák nyilvánosságra, nehogy a sok szerencsevadász elriassza a nagy fogást, mielőtt lefotózhatnák.Hát mit mondjak, nagyon titokzatos, vagy legalábbis az akar lenni. Aztán ha véletlenül sikerül lefotózni valami Moa-szerűt, akkor majd bizonyítgathatják, hogy az a homályos paca nem egy fura alakú fatörzs, vagy ha esetleg élesre sikerülne a kép, akkor hogy azt a Moát nem a Weta Digital animátorai rajzolták oda.

Demokrácia a javából

Két - leginkább politikával kapcsolatos - hírre szeretném felhívni a figyelmet.

Egyik, a Transparency International jelentése, amely szerint Új-Zéland (Dániával és Finnországgal karöltve) a legkevésbé korrupt ország. És valóban, ez megmutatkozik az élet egyszerű, hétköznapi dolgaiban is. Új-Zélandon a borravaló intézménye nem dívik, nincsenek rejtett költségek, az ügyintézést pedig nem terheli átláthatatlan bürokrácia, ami melegágya lehetne a korrupciónak, csak hogy két mindent átszövő területet említsek.

A másik érdekesség pedig az e-demokráciával kapcsolatos. Az Új-Zélandi rendőrség ugyanis nyitott egy wiki oldalt, PoliceWiki néven, ahol bárki beleszerkeszthet a rendőri törvények tervezetébe. Ez már csak annyiban is érdekes, hogy ezáltal az emberek esetleg jobban érezhetik, hogy a rájuk vonatkozó törvények nem az elérhetetlenség homályában keletkeznek, hanem közösen kell(ene) megegyezni abban, hogy kit/mit és hogyan kell/nem kell/szabad/nem szabad kordában tartani. Aztán hogy mi sül ki ebből, azt csak a jövő fogja megmondani, de valami biztosan elindult itt egy jövőbenéző, működő demokrácia felé.

Melyik a legújzélandibb madár?

Nem írtok megjegyzéseket, nem is szóltok hozzám, csak olvastok, úgyhogy eljött az ideje egy újabb szavazásnak. Ezúttal a legújzélandibb madár kilétét fogom szavazásra kiírni, hadd döntsön a nép. A négy jelölt mindegyike az Új-Zélandi kultúra szerves részét képezi, sok-sok céglogóban, reklámban, és számos más helyen is találkozhatunk velük, így bízvást állíthatjuk, hogy mindegyikük esélyes jelölt lesz. Nézzük hát őket egyenként (ábécében):

A Kea
Lássuk be, hogy e nagytestű hegyi papagáj az eszével messze lekörözi a többi jelöltet. Kiváncsisága és szemtelensége azonban határtalan: zaklatja az idelátogatókat, szétkapja a holmijaikat, és mindezek tetejében még jól ki is röhögi őket. Hihetetlenül fejlett intelligenciájának köszönheti, hogy a zord körülmények közt is vígan megél. Most majd kiderül, hogy a szavazáson is előnyt jelent-e az intellektus. (további info itt és itt)

A Kiwi
Erős jelölt, mert messze földön híres. Ugyanakkor szinte nem is lehet vele találkozni, mert éjszaka él, nappal meg horpaszt a susnyásban. Mindazonáltal rendkívül különös felépítésű, és nagyon kedves kinézetű madárka, aki nem restelli az esetlenség és veszélyeztetettség fegyverét bevetni az első helyért. (többet is megtudhatunk róla itt és itt)

A Pukekó
Ha az út szélén figyeljük meg, akkor azt gondolhatnánk, hogy nem is a dobogó felé, hanem a saját vesztébe rohan, ahogy kamikaze módon átsasszézik az autók közt. Ugyanakkor muris megjelenésével és viselkedésével a társaság bohócaként mulattatja a szavazóközönséget. Akinek ez bejön, bátorítsa tovább szavazatával! (részletesebben itt és itt)

A Tui
Magasröptű trillái művészi jellemre vallanak. Füttyszava alapján akár R2D2 szinkronhangjának is elmehetett volna. Szereti az ember közelségét, a városokban is találkozhatunk vele. Egész nap csak énekel, kedvét leli a zenélésben. De vajon a két kis fehér bojtos toll a nyakán, és csodás hangja elegendő lesz-e az első hely megszerzéséhez? (részletek itt)

Egy hónap múlva kiderül, ki a közönségkedvenc, addig pedig tessék bátran szavazni!