2008. március 31., hétfő

Kicsinyítőképző

A hétvégére amolyan szottyosabb időt jósoltak, így erdőnézős programot találtunk ki magunknak. Aucklandtől északra még úgyis csak alig jártunk, pedig ott vannak olyan faóriások, amik mellett az ember eltörpül, úgyhogy akkor arra vettük az irányt.

Dargaville-ig csak a "szokásos" csupazöld dimbesdombos birka- és tehénlegelők haladtak el mellettünk. A Kauri coast-on tovább haladva viszont kezdett izgalmasabb lenni a táj, ami az igazi szépségét a Waipoua erdő környékén mutatta meg. Az erdő határában végre láttunk igazi "kiwi crossing" táblát. Ez az, amit póló, hűtőmágnes, matrica és egyéb szuvenir formákban mindenhol látni, viszont az utak mellett szinte sehol. Na itt vannak többen is. Gondolom akkor kiwimadarak is.

Habár az eredeti tervhez képest kis késésben voltunk, azért lekanyarodtunk a kilátó felé, amit nem bántunk meg, mert a dombtetőről csodás rálátás nyílt a környéket beborító erdőre, sőt, találtunk itt egy szijjelluggatott villámhárítót is, már csak érdekességképp.



Az erdőben folytatódott a kanyargós út, majd előkerültek a faóriások is az út mindkét oldalán. Mit mondjak, lenyűgözőek. Viszont nekünk épp sietős volt a dolgunk, merthogy egy esti erdőjárós programra iratkoztunk fel, ami Opononiból indult, ami egy kicsit északabbra van még.

Opononi a festői Hokianga öböl partján lévő kis település, amit leginkább Opo, a delfin tett híressé még az ötvenes években, amikor itt az öbölben élt és játszott a helyi gyerekekkel, mintha csak egy lenne közülük. Opo ugyan már jobblétre szenderült, ám az öböl továbbra is gyönyörű. Homokos partján például szép nagy paua kagylókat lehet találni.

Mi viszont most a Footprints Waipoua "alkonyati találkozás" nevű ökokulturális program miatt jöttünk ide. Egy nyolcfős csoporttal, két maori túravezetővel, valamint néhány zseblámpával vettük be magunkat a sötétedő Waipoua rengetegbe. Mielőtt azonban az erdőbe léptünk volna, egy köszöntőt kántáltak el maoriul, amellyel megadták a megfelelő tiszteletet az erdőnek. A séta közben aztán vezetőink sok-sok történettel és érdekességgel traktáltak minket, találkoztunk tui, piwakawaka és ruru madarakkal, megölelgethettünk egy kétszáz éves kauri fát, mígnem megérkeztünk a világ egyik legöregebb élő teremtményéhez.

Te Matua Ngahere, az erdő atyja, egy kauri óriás, aki 4000 (értsd, négyezer) éve él ebben az erdőben. Ez az életkor leginkább felfoghatatlan, de úgy gondoljunk bele, hogy ez a fa már akkor is itt állt, amikor a Föld túloldalán az ókoriak a világ hét csodáját építgették, márpedig azok szinte kivétel nélkül eltűntek azóta, Te Matua Ngahere pedig még mindig itt él közöttünk.

Az estének viszont még nem volt vége, így szépen elköszöntünk a matuzsálemtől, s felkerestük a világ legmagasabb kauri fáját is, aki 51 méter magas, 13.8 méter kerületű, 2000 éves, és Tane Mahuta néven szólítják. A neve, az "erdő ura" az erdők növény- és állatvilágáért felelős istenségre utal, akit ebben a faóriásban láttak megtestesülni. A legenda szerint Tane Mahuta az az istenség, aki szétválasztotta egymástól Föld anyát és az Eget, ezzel lehetővé téve, hogy az élet teret kapjon kettejük között. Van valami misztikus egy ekkora teremtményben, az biztos.

Messze a magasban, a fa koronája felett a csillagos ég figyelt ránk. Végre pár percig csöndben maradt mindenki, s végre zavartalanul érezhettük az erdő csöndes, ámde erős lüktetését. Ahogyan aztán felhangzott egy maori ének, az olyan volt, mintha visszarepültünk volna valami régesrég elfeledett időbe.

A túra záróakkordjaként egy újabb köszöntőt hallottunk még, majd a lányok kaptak egy-egy kis kauri gyanta darabkát emlékül, hívjuk mondjuk Tane Mahuta könnyének. Ez amolyan megszáradt fenyőgyantaszerű izé, aminek nagyon jó illata van, meg szuvenyirnek sem utolsó. Késő este, tele friss élményekkel aztán hamar párnára hajtottuk a fejünket a szállásunkon.

Másnap reggel az eredeti tervünktől eltérően nem keltünk korán, hogy lenyomjuk egy nap alatt az utat Cape Reingáig és vissza Aucklandbe, csak mert nem akartunk egész nap vezetni. Ehelyett kényelmesen megreggeliztünk, majd meglátogattuk a közeli Wairere boulders-t, ami megér egy külön bejegyzést, úgyhogy most csak röviden annyit, hogy egyedülálló bazalt szikla formációkat lehet itt megcsodálni. Na itt mondott egy további tippet a környék tulajdonosa, hogy a közelben van egy alig ismert ősöreg Kauri erdő, úgyhogy akkor az lett a következő napirendi pontunk.

Az Omahuta Kauri Sanctuary hozzávetőleg a semmi közepén, a főútról messze elrejtve egy 14 kilométeres szűk, murvás út végén található. Cserébe viszont egy lélek sem volt a környéken, így tényleg csak ketten voltunk az egész rengetegben (na jó, meg a tui, piwakawaka és egyéb helyi madárkák, de mondjuk ez nem zavart bennünket). A kialakított kis ösvényt fél óra alatt be lehet járni. Az ösvény itt-ott leágazva odavezet a legnagyobb fákhoz, amelyeket így testközelből is megcsodálhatunk.

Fontos tudni, hogy a kauri termetes ágai erős szélben könnyen le tudnak törni, s olyankor jó magasról pottyannak, nem könnyűek, úgyhogy pusztán elővigyázatosságból, ha el kezdene fújni a szél, akkor a lehető leggyorsabban érdemes elhagyni az erdőt, mielőtt az maga alá temetne. Na, mi szélcsendben jártunk ott, s csak az eső kezdett szermerkélni ottlétünk alatt, de az nem zavart minket. Az erdőben amúgy is alig látni az eget, akkor meg miért ne essen, úgy sokkal érdekesebb a rengeteg. Az idő viszont kezdett későre járni, úgyhogy mennünk kellett.

Hazafele úton még "tiszteletünket tettük" Kawakawa kicsiny településének nyilvános vécéjében. Ez így elsőre nem hangzik nagy számnak, de ha hozzávesszük, hogy ezt a vécét Frederick Hundertwasser tervezte és kivitelezte, akkor mindjárt érdekesebb lesz. Az épület, ahogy azt Hundertwasser-től megszokhattuk, formabontó, színes, kellemes a szemnek, és mindemellett még működik is. No de, fotógéppel budira menni, az mégiscsak milyen dolog. Szerencsére itt mindenki ugyanezt csinálja, így mi is csináltunk egy két képet (az épületről!).



Mindent összevetve azt kellett megállapítanunk, hogy a hétvégén ismét sikerült gyönyörű helyeken járnunk.

2008. március 30., vasárnap

Pukekós tömény

Linda Simmons mozaik kollekciójának egyik pukekós darabját ajánlom azok figyelmébe, akik bírják a töményet, de úgy gondolják, hogy csak a szamár iszik magában. Mert egy szomjas pukekó társaságában mégiscsak kellemesebb az üveg fenekére nézni.



Vigyázat, ahol ott a pukekó spiritusz, ott reggelre a macskáknak jaj a neve!

2008. március 29., szombat

Újabb tábla

Megint kedvem támadt vicces táblákat mutogatni, úgyhogy mindenki meneküljön. A mai remekmű még a Franz Josef gleccserhez vezető úton jött szembe. Eredetileg arra hívja fel a figyelmet, hogy a gleccser folyamatosan olvad, az olvadékvíz pedig erős sodrású, és tetszik nem belepottyanni...



Ránézésre viszont sokkal érdekesebb történetet is elmesélhetne. Például azt, ahogy a hószörny és menő-manó együtt törnek az önfeledt fürdőző életére. Vagy mondjuk azt, hogy az erős hónaljszag hatására megindulhat a kőomlás.

Természetesen nagy örömmel olvasnék további kretén ötleteket, úgyhogy tessék bátran kommentezni.

2008. március 28., péntek

Tűzriadó

Tegnap este egyszercsak megszólal a plafonon az egyik kütyüből a sziréna. Nézek körbe, semmi füst vagy tűz. Aztán csak nem hagyja abba, majd egy kedves, ám ellentmondást nem tűrő géphang azt mondta, hogy húzás van a legközelebbi kijárathoz.

Gyorsütemben útlevél, telefon, tárca, laptop, kulcsok összeszed, és már megyünk is lefele a ház többi lakójával egyetemben. Az átriumban enyhe odaégett vacsora szag terjeng, úgyhogy gyanítjuk, mi lehet a felhajtás mögött. Ezek a frissen telepített füstjelzők biztos túl érzékenyek.

Odalenn mindenki értetlenül mosolyogva kedélyesen beszélget egymással, és tényleg, így legalább megismerjük a többi lakót is. Nájsztumítjú, szevasztok.



Tűzoltók három kocsival érkeztek úgy öt percen belül. Minden gyerek vágya nagy piros, szirénázós tűzoltóautót látni, hát most irígyelhetnek bennünket. Öten bementek az épületbe állig felszerelve mindenféle tűzoltókütyüvel, s újabb öt perc múlva a riasztás is abbamaradt, s már mehettünk is vissza az apartmanunkba. Az végül nem derült ki, hogy mi volt az oka a riadalomnak, de komoly dolog nem lehetett. Ha az illetőnél nem volt tényleges tűzesemény, akkor a kiszállási díjjal megfejelve sokba lesz neki a vacsora.

Viszont ez a mások odaégett kajája miatti riadó dolog hagyott bennünk annyi nyomot, hogy egy kicsit hamarabb elkezdjünk rendes önálló lakás után nézni.

2008. március 27., csütörtök

Karekare

A "vadnyugat" szisztematikus felfedezése projekt keretében a minap elugrottunk Karekare tengerpartját is megcsodálni. A kiruccanást hirtelen felindulásból Attiláékkal közösen vittük végbe, már többek közt szocializálódás gyanánt is.

A népszerű Piha beach-től alig pár kilométerre egy sokkal kisebb forgalmú, ám - vagy épp ezért - sokkal vadregényesebb tengerparti részt tessék elképzelni. Karekare megközelítése is vadabb, ahogyan a Piha road-ról egy másfél sávos (értsd: két autó egymás mellett csak vazelinnel kenve fér el) kanyargós úton ereszkedtünk le a sűrű erdőben.



Odalenn egy patak medre mellett mentünk ki a szintén feketehomokos, sziklákkal övezett, igencsak hullámos tengerpartra, amit jól megcsodáltunk, majd bevetettük magunkat a dzsungelbe is, hogy a közeli vízesést is szemügyre vehessük. Eső már rég volt, de a vízesés így is rendben volt. Természetesen a kötelező fotózkodás is megvolt, a nap viszont közben hanyatlani kezdett, úgyhogy hamar visszakolbászoltunk a parkolóba, s indultunk is vissza a szerpentinen a városba.

Azt kell mondjam, most, hogy már a harmadik ilyen tengerpartot is láttuk, hasonlóan rövid, másfél-kétórás látogatás erejéig, kezdünk belejönni a fílingbe: itten csak gondolni kell egyet, és már a tengerparton is van az ember, ahol nincs az a stressz, hogy jaj, most ki kell magunkat tengerpartozni egy évre előre, mert ez a csodás part bizony holnap is itt lesz.

2008. március 26., szerda

Pukekó a tévében

A tavalyi díjnyertes pukekós tévéreklám után most már az újabb változatot vetítik. Ezúttal a lakásban garázdálkodó pukekó mellé két csibe is szegődött, s közösen védik a környezetet, ahogyan leoltják a feleslegesen égő villanyt.

A reklám mondandója a múltkori "megújuló energiaforrások" demagógiájából a fogyasztás csökkentésére hívja fel inkább a figyelmet, de kit érdekel a mondandó, ha közben pukekócsibék bukdácsolnak a képernyőn?



A reklám már Youtube-on is megtekinthető, tessék ide kattintani. A Genesis Energy honlapján pedig betekinthetünk a kulisszák mögé is, ahol kiderül, hogy a főszereplő Pookster, a pukekó három hónapot készült erre az epizódra, és hogy igazából nem is szülője a két csibének, akik viszont szintén tévés karrierre készülnek, egyelőre gyerekszínészként.

2008. március 25., kedd

Te Henga

Egyik délután gondoltunk egyet, és elugrottunk Bethells Beach-re (maori nevén Te Henga), ami nem egész 20 kilométerre van tőlünk a Tasmán tenger partján. Ahogy odaértünk, szomorúan konstatáltuk, hogy a parkolók tele vannak autókkal. Nagy nehezen leparkoltunk azért. Szerencsére a homokpadokkal szegélyezett, kb két kilométer hosszú homokos tengerpart viszont akkora, hogy a bevezető szakaszt leszámítva szinte kihaltnak tűnt.

A beach egyik végén van egy szikla egy tekintélyes barlangüreggel, a másik végén pedig a sziklák közt kínaiak gyűjtenek osztrigát vacsorára. A kettő közt a tenger pedig hullámzik rendesen. A két-három méteres hullámok itt a kicsik közé sorolandók. Épp apály volt, így meg tudtuk közelíteni a barlangot, amit ilyenkor kis kagylók tömegétől feketéllő kövek szegélyeznek.



A barlangból kifele jövet épp jött egy nagyobb hullám, ami annyi vizet hozott, hogy simán berezeltem, hogy miként fogunk szárazon visszajutni. A tenger ugyanis olyan, hogy ha épp jön, akkor nem állítja meg semmi. A víz pikkpakk megérkezik, s csak emelkedik a vízszint. A kicsit alacsonyabb részeken meg rendes sodrása is van. Ilyenkor legfeljebb annyit tehet az ember, hogy kicsit magasabbra mászik és megvárja, amíg a víz visszahúzódik, s közben reménykedik, hogy a következő néhány hullám nem hoz többlet vizet. Esetünkben nem hozott, úgyhogy spuriztunk is vissza az árapályzónából a biztonságosabbnak tűnő száraz homokra.

Az izgalmak után, no meg a beach mindkét végét leellenőrizve meg is volt a napi séta, meg már ment lefele a nap is, úgyhogy úgy döntöttünk, az itt töltött szűk két óra mára elég is lesz, s vacsoraidőben már otthon is voltunk.

2008. március 24., hétfő

Locsolóvers

Új-Zélandon jártam
Zöld erdőket láttam
volt bennük Takahe,
Locsolni, szabad-e?

2008. március 23., vasárnap

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Nézzétek, mit tojtak a pukekók húsvétra! :)

2008. március 22., szombat

Tiritiri Matangi

Már régóta be voltam sózva, hogy meglátogassuk a Tiritiri Matangi szigetet, merthogy sok szépet olvastam róla. A sziget egy igazi madárparadicsom, ahol szabad ég alatt, természetes környezetükben lehet megnézni Új-Zéland veszélyeztetett madarait.

Az 1970-es évekig a sziget legelőként üzemelt, teljesen letaroltan, lepusztultan vette át a DOC. A nyolcvanas években aztán újraerdősítették és őshonos madarakat telepítettek be. Az elmúlt lassan harminc évben túlnyomórészt önkéntesek munkája által a sziget hatvan százalékát újra erdő borítja (ez háromszázezer fa ültetését és gondozását jelentette), amelyet könnyen járható ösvények szőnek át. Számos kutatást is végeznek itt, de mindeközben a szigetet bárki meglátogathatja (ez azért napi 150 főben van limitálva, így előre kell foglalni helyet).

A 360 discovery kompjárata az Auckland-i kompkikötőből, valamint a Whangaparaoa-i Gulf Harbour-ból indul. Ez utóbbiból féláron, így nem meglepő módon, a komp itt telik meg. Egy negyedórás hajózás után még túl kell esni a nehezén, amíg ez a tömeg eligazítást kap és szétszóródik, de utána már el is mélyedhettünk a folyamatos madárfüttyben. A tömeg okozta gyötrelmeket pedig feledtette Greg, a Takahe, aki mintegy fogadóbizottságként lófrált a frissen érkezett látogatók közt.

A szigetet behálózó ösvények több séta alternatívát is nyújtanak. Mi a Hobbs beach, onnan Kawerau Track, majd a világítótorony, végül Wattle Track útvonalat jártuk be. Az ösvények mentén több helyen is vannak padok, ahova kényelmesen le lehet ülni, s figyelni a hihetetlenül aktív madárvilágot az erdőben.

A Tieke (nyergesmadár) kacagása szinte minden bokorból folyamatosan hallatszott, és sűrűn feltűnt a fekete, hátán rozsdavörös, nyeregszerű mintázatú madárka is, aki ezeket a hangokat produkálta. Persze, próbálj fotózni fák árnyékában folyamatosan ide-oda ugráló, repkedő madarakat...

Aztán egyszercsak felbukkant egy Hihi, egy méterre se volt tőlünk. Eldalolta, amit akart, majd tovább is repült. Eközben a Tui madarak minden mennyiségben, fákon, bokron koncerteztek. Erre rákontráztak a sárgás színű Korimako madárkák, akik mint valami macska, nyávogó hangokat ad ki. Több helyen etetők is voltak kikészítve, ezek körül csapatosan mókáztak ezek a nyávogók.

Ahogy kicsit nyitottabb részre értünk, az aljnövényzetben hirtelen mozgásra lettünk figyelmesek: egy pár fürj, no meg a kis szürke porontyuk botladozott a bozótban. Kicsit odébb a hegygerinc füvén vígan legelt két Takahe. Itt nem ijedősek a madarak, nagyon közel engednek magukhoz. S ahogy közvetlen közelről a világ egyik legritkább madarának a szemébe néztem, békét láttam benne.

Aztán az ösvényen valamivel odébb egy kokako sziluettjét pillantottuk meg. Túl messze volt ahhoz, hogy megközelítsük, de a listánk így is tovább bővült. Kicsit odébb pedig elénk ugrált egy Új-Zélandi vörösbegy. A kicsiny madárka kérdő tekintettel fürkészett minket, ahogy egyre közelebb jött hozzánk. Pici vékony csőre, a nagy, kérdő szemekkel együtt igazi cukiság, Pukekóné egyből bele is szeretett.



A világítótorony felé közeledve egy füves dombtetőn is áthaladtunk, ami csodás kilátást adott a Hauraki öböl szigeteire, sőt, még Auckland is látszott a távolban. Innen visszanézve a sziget gyönyörű zöld lombkoronáján legeltettük szemeinket egy kicsit, majd mentünk is tovább toronyiránt.

A világítótorony tőszomszédságában, az ajándékbolt mellett van a kajaplacc, ám itt csak a madarak kapnak enni finom nektárt, minden más kétlábúnak be kell érnie azzal, amit magának elcsomagolt még otthon. A négylábúaknak pedig semmi keresnivalójuk a szigeten, és ez így van jól.

Habár a madarakat etetni itt tilos, ez a szabály a jövő reménységét, a kis kiváncsi Takahe csibét nem tartja vissza attól, hogy bele lessen minden kinyitott táskába. Naggyon helyes! S ha eddig nem is, itt remek alkalom akadt a Pukekó és a Takahe összehasonlítására, ahogy egymással versenyeznek a látogatók figyelméért.

A Korimako és Tui madarak seregének hangos, ám gyönyörű kórusa mellett elfogyasztott ebédünk közepette megjelent a placc szélén a fákon egy Kokako pár. A Kokako olyan ritka jelenség, hogy abban a pillanatban kaja eldob, fotógép kézbe. Hát, majdnem élesre sikerült a kép...

Aztán lassan idő volt visszaindulni a kikötőbe. Azért a Wattle Track-en lefele leültünk nézni, ahogy a madarak jönnek az oda kikészített itatóhoz. Tui és Korimako is felbukkant, s egy újabb vendég, a Kakariki (kis, színes papagáj) is előkerült.

Az ösvényen kicsit tovább mellénk szegődött egy örökmozgó piwakawaka (legyezőfarkú) madárka is. Gyors mozdulatokkal követte lépteinket, billegette legyezőit, persze mondanom sem kell, esélyem se volt lefotózni, ahhoz túl lassú a fotógépem. A hátralévő szakaszon aztán a nyergesmadarak, Tuik, Korimakok még kitettek magukért, hogy madárhangtól zsongjon a fejünk még sokáig, mielőtt újra a kikötőbe értünk volna.

Egyszerre volt csodálatos, szomorú, mégis reményteli belegondolni, hogy Új-Zéland ilyen lehetett néhányszáz évvel ezelőtt. Tiritiri Matangi madárkórussal áthatott erdeihez képest Új-Zéland ember által legyalult részei csak kietlen pusztaságnak hatnak. Mégis, az ilyen kis talpalatnyi sikerek azt sugallják, hogy talán egyszer újra a madaraké lehet Új-Zéland.

2008. március 21., péntek

Piha

Hétágra süt a nap, más dolgunk meg épp nincs, hát leugrottunk Piha Beach-re. Tőlünk úgy harminc kilométer lehet, viszont egy szűk, épp csak kétsávos, igencsak kanyargós út vezet oda a Waitakere Ranges erdős dombjai között. A kanyargós szerpentinek hatását csak az tudta fokozni, amikor a szembejövő autók belógtak a sávunkba, a másik oldalon meg ugye ki tudja hol van az autó a keskeny padkához képest. Persze a biciklisek kerülgetése közben is a frász kergetett még minket. Szóval pont jól jött az a tengerparti nyugi, ami Pihán várt ránk. Hiába, még szokni kell ezt a közlekedés dolgot...



Naszóval, Piha egy az Aucklandiek által kedvelt üdülőhely a Tasmán tenger partján, ami délelőtt, mikor odaértünk, még alig volt populált, majd úgy délre már elég rendesen. Persze feketehomokos tengerpartból van bőven, így inkább csak a parkolókban érződött a telítettség.

Az itt található aprószemű fekete homok több vicces tulajdonsággal is bír: egyrészről jól átforrósodik a napfényben, másrészről vizesen ráragad az emberekre, akik ezek után szurtos petik lesznek, harmadrészt a nedvességtartalomtól függően vagy teljesen süppedős ha száraz, vagy nagyon kemény, ha épp szárad, vagy kimosódik a lábunk alól, amikor jön a víz.

A tengerpartot a csinos hullámok miatt inkább a szörfösök, mint a fürdőzők látogatják, így a hirtelen meredek Oroszlán Sziklát megmászva pont jól lehet látni a deszkájukon fekve a megfelelő hullámra várakozó szörfösöket az öbölben. Amikor aztán jön a hullám, hirtelen mind felülnek, és már lovagolják is azt. Persze akik eközben még befele eveznek, kapnak egy rendes "nyaklevest" a szemben érkező hullámtól, ami szintén vicces látvány így elsőre.



A víz kellemesen hűvös, a nap viszont igencsak kezdett égetni, persze a sapkánkat otthon hagytuk, úgyhogy végül nem vártuk meg az apályt, ami pedig állítólag itt nagyon jó, mert jó messzire be lehet olyankor gyalogolni, a mindenféle tengeri herkentyűk, csillagok meg effélék, eközben az eddigre száraz sziklák alján szorosan egymásba kapaszkodva figyelnek. Na majd legközelebb tervezünk is, hogy mikor van délelőtt apály, meg gyönyörű napsütés egyszerre...

2008. március 20., csütörtök

Ajándékbolt a köbön

Most, hogy már van autónk, végre meglátogattuk a legközelebbi bevásárlóközpontot is, ami történetesen a Massey-i Westgate, kerek három kanyarra innen (persze a kanyarok közt autópálya is van, így az a három kanyar 7 kilométert jelent). A fogyasztói társadalom által ránk nehezedő súlyt már muszáj volt enyhíteni, mert nagyon nyomott. Az autót használtan vettük, így az nem ér, úgyhogy most mentünk a leárazott friss áru szaga után.

Vettünk féláron szép étkészletet (4 dollár per darabért kár lett volna otthagyni), meg ezt-azt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy van ott egy naggyon tuti ajándékbolt, mit bolt, áruház. Craftworld a neve, és veszett nagy területen a giccstől a gyönyörű ajándéktárgyakig minden van benne, köztük sok sok ötletes dolog is. A legjobb, hogy kicsiny, méteres környéki standokra van felosztva a nagy áruház, ahol az egyes kis kirakatok önmagukkal szép összhangban, igényesen vannak berendezve, hogy az embernek már-már kicsordul a könnye a sok szép portéka láttán.

Természetesen nem tudtunk eljönni pukekós ajándék nélkül, így az otthoni pukekósereg ismét tovább gyarapodott. Csak költözni ne kelljen egyhamar :)

A Craftworld-öt viszont mindenkinek csak ajánlani tudom. Az is biztos, hogy minden hazalátogatás előtt ide fogunk zarándoklani.

2008. március 19., szerda

Átírás, jobbkormány és automata váltó

Na, kérem szépen, megvan az négykerekű. Tegnap átutaltuk a vételárat, ma meg jól átírtuk a nevünkre és elhoztuk az autót. Az átírás, ahogyan azt már többen is megírták, valóban viccesen egyszerű: a postán van ide vonatkozó űrlap, amit kitöltünk szépen, és kilenc dollár kíséretében, valamint egy fényképes igazolvány (esetünkben útlevél) felmutatásával ott helyszínen megtörténik. Tényleg csak ennyi. Posta van bőven (nem úgy, mint okmányiroda), és itt nem kell időpontot vagy sorszámot sem kérni.

Amit egy kicsit azért furcsállok a rendszerben (és ezzel nem vagyok egyedül), az az, hogy a "change of ownership" űrlapon elegendő a rendszámot, valamit az autó márkáját és típusát feltűntetni, sőt, az előző tulaj aláírása vagy jelenléte sem szükséges az átíráshoz, ami viszont ott helyben meg is történik elektronikusan. Remélem azért ki van találva, hogy ne lehessen vagy épp ne érje meg visszaélni a rendszerrel.

Szóval átvettük az autót, aztán jól el is hajtottunk bele a nagy baloldali közlekedésbe, ami nappal nem is annyira vészes, mint az, hogy jobbról nézve hol is van az autó bal eleje. Na, ehhez nem volt baj, hogy ketten vagyunk, mert így az anyósülésből lehetett helyzetjelentést adni folyamatosan. Azért este egyedül még nem vágnék bele, de majd megszokjuk ezt is.

A másik dolog, ami nekünk még új, az az automata váltó. Mert az addig oké, hogy P a parkolás, R a rükverc, D a drájv, azaz menet. Ezek ugye magukért beszélnek. Azt is tisztáztuk, hogy az L és II fokozatok célja az, hogy mondjuk egy tartós lejtős szakaszon szándékoljunk motorfékkel tartani a sebességet, ami sokat kíméli a féktárcsákat az automatika ne váltson feljebb 1 vagy 2-es sebességnél, ami mondjuk erős hegymenetnél segít tisztázni a körülményeket. De, és itt jön a kérdés: az N, mint Neutral, azaz üres fokozatot mire használják? Merthogy ugye D és fék az a lámpánál elegendő, míg ha leállok, akkor P. Valaki súgja meg a megoldást... előre is köszi!

Március 20-i Frissítés: ezúton is köszönöm a hasznos megjegyzéseket, határozottan okosabbnak érzem magam tőlük!

2008. március 18., kedd

Biztos ami biztos

Hihetetlen milyen sebességgel telik az idő itt Új-Zélandon. Holnap lesz két hónapja, hogy landoltunk, ami már a múlt ködébe vész, ám még mindig bőven akad elintéznivaló. Ma például biztosítások voltak esedékesek. Eredetileg hitelkártyához járó utazási biztosítással indultunk neki, ám az legfeljebb 60 napig fedezi a reméljük nem lesz rá szükség eseményeket.

Mindeközben a vízumosztály is visszajelzett, hogy hat további hónapot bátran vizitorkodjunk itt. Nem várt siker, mivel csak három hónapra adtuk be a kérelmet. Biztos tetszett nekik a pofázmányunk. Persze a legjobb az lenne, ha végre meghoznák már a döntést a letelepedési ügyében is, de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval adott a vizitor státusz, meg a lejárófélben lévő utasbiztosítás, mit lehet tenni, beugrottunk a Dél Keresztje biztosítóhoz utazási biztosítást kötni a következő pár hónapra. A kötvény nem olcsó, de egyelőre nincs jobb, s fejenként napi majdnem két dollárt megér az, hogy nem izgulunk valami nem várt esemény esetén. Persze az apróbetűben az is ott van, hogy ha esetlegesen többe kerülne a javításunk, mint a hazatessékelésünk, akkor ez utóbbit fogják fedezni. De megintcsak, residency nélkül nincs jobb lehetőségünk, a szabályokat meg nem mi formáljuk.

Aztán hogy az egészségünk már biztonságban van, jöhetett a másik fele, merthogy holnaptól autónk is lesz végre, s a vezetés az felelősséggel jár, a felelősség meg szintén jó, ha be van biztosítva. Na, erre meg az Autóklub "Third party liability" biztosítása figyelt be. Ezt sem adják olcsón a vizitoroknak, így amíg nem lesz olyan papírunk, amivel egy évnél tovább is itt tartózkodhatnánk, addig hozzávetőleg háromszorosát fizetjük annak, amit lehetne egyébként. Szerencsére a papír megérkeztével módosíthatunk egyből.

Lényeg a lényeg, hogy biztos, ami biztos.

2008. március 17., hétfő

Auckland ZOO

Tegnap jól kihasználtuk a szép napos időt, s tettünk egy kört az Auckland-i állatkertben. Habár eleinte volt egy kis fenntartásom azzal kapcsolatban, hogy mennyire lesz érdekes a vadon élő állatok után bezártakat megfigyelni, ezt hamar eloszlatta az állatkert tágas, mind állat- mind pedig látogatóbarát kialakítása.

Mindjárt a kiwiházzal kezdtünk, csak mert ott volt a bejárat mellett. A már a szokásosnak mondható vöröses gyenge fényben kerestük a gömböc madarakat, ám úgy tűnik épp aludni voltak. Ugyanez volt a helyzet a kea, majd később néhány import faj, mint például a szumátrai tigris esetén is. Lehet, hogy korán érkeztünk, de inkább arról lehet szó, hogy az állatok kényelmesen tudnak aludni a lakosztályukon.

Az ausztrál részen aztán már testközelből lehetett emut nézni. Ez egy nagytestű, rendkívül fésületlen fejű és muris tollazatú jószág, nem éppen okos ábrázattal, ráadásul meglepően mély hangon tud morogni. Szintén itt lehet megcsodálni a szószátyár lóripapagájok színes tollazatát is, majd még néhány igen érdekes ausztrál madárfajt (kookaburra, kakadu, pintyek és még sokan mások).

Az afrikai szavannát bemutató rész egész jó kialakítással is bír, így magasabbról is megtekinthettük a zsiráfokat, zebrákat, orrszarvúkat, struccokat, antilopokat. Külön helyen laknak a közkedvenc szurikáták. Ami nem megszokott dolog, hogy az elefántok mellé még pukekók is beköltöztek, ami felettébb érdekes kombináció, lássuk be.



Az igazi gyöngyszemek viszont csak ezután jöttek: a fókamedence felülről, és víz alól (üvegen keresztül) is remek alkalmat adott újra megcsodálni a vadonban már megismert kedvenceinket. A fókák szomszédjában pedig kicsi kék pingvinek laknak, akikkel eddig még nem sikerült összefutnunk, így ma újabb őshonos madárfaj került fel a már látottak listájára.

A nap csúcsa pedig egyértelműen az őshonos állatvilágot bemutató húszperces előadás volt, ahol egy igazi kiwimadárral találkozhattunk pár perc erejéig, méghozzá olyan fényviszonyok közt, ahol még kényelmesen fotózni, videózni is lehetett, és ránézésre a madár sem bánta a dolgot. Amikor aztán megunt minket, fogta, és beszaladt a színpad mögé.

Ez a kiwis találka már csak azért is nagy szám, mert a kiwi éjszakai állat, így világosban gyakorlatilag esélytelen vele összefutni. Hát itt végre sikerült.

2008. március 16., vasárnap

Pukekó a golfütőn

Ismét visszatértek a vasárnapi pukekók! Ma például egy remek golfütő fedő formájában. Mert miért is ne vigyázhatnának a pukekók kedvenc golfütőinkre?

2008. március 15., szombat

Kiwimadár számüzetésben

A Washington D.C.-beli Smithsonian National Zoo az egyetlen olyan hely Új-Zélandon kívül, ahol a nagyon ritka Északi Szigeti Barna kiwimadárral lehet találkozni. Sőt, Március 7 óta egy újabb csibével gyarapodott a kis expat populáció.



Az újkeltű (merthogy ugye a madarak nem születnek, hanem kikelnek) kiwi csibének ugyan még nincs neve, de egy webkamerán keresztül lehet majd figyelni minden mozdulatát, így szerintem a Truman név pont megfelelne neki.

Hírnév ide vagy oda, a kismadár soha nem láthatja meg őseinek földjét. Azt ugyanis bioszekuritisek őrzik a külföldről származó (nem embernek kinéző) élőlények elől, amelyek mindegyike biológiai kockázatot jelent a törékeny ökoszisztémának.

A tényeken túl egy kicsit azért mégiscsak irónikus, hogy pont az ember nem engedi be a kiwi madarat Új-Zélandra, méghozzá biológiai kockázatra hivatkozva. A kiwi madár szemszögéből nézve ennél nagyobb pofátlanságot el se tudnék képzelni.

2008. március 14., péntek

Trundler park

A "Trundler park" esetében első hangzásra valami szép pázsitos kellemes helyre gondolhatnánk, de szó sincs ilyesmiről. Ellentétben például a tetszetős "Albert park"-kal, a "Trundler park" egyáltalán nem különleges valami. Épp ellenkezőleg, a bevásárlóközpontok szürke aszfaltján jöhet velünk szembe eme felirat, jelezvén, hogy oda tetszik visszatolni a bevásárlókocsikat.

Merthogy az az áruházi bevásárlókocsi, ami máshol shopping cart, vagy épp trolley, az itt valamiért trundler névvel illetődik. Persze attól, mert másképp hívják, még ugyanúgy félrehúz, hogy lehetőleg körbe kelljen vele menni az egész áruházon, mire oda tudjuk tolni, ahova szerettük volna.

Na, akkor ezennel a mai kiwiangol nyelvleckével is megvolnánk.

2008. március 13., csütörtök

Autók után szaladni

Kicsit több, mint két hete lakunk az új helyen, s hozzávetőleg ennyi ideje vadászunk autót is. A lakás az okés, viszont autó nélkül itt elég nehézkes lenni, mert a tömegközlekedés ritka és drága (hétköznap óránként, hétvégente kétóránként járnak buszok a belvárosba, egy út fejenként 5 dollár 40 cent), ugyanakkor a legközelebbi városközpont (Henderson) is egy óra gyalog. Erre persze hamar rájöttünk, csak épp autóból jó vételt nem egyszerű eszközölni.

Próbálkoztunk több úton is:
- néztünk hátizsákos szállókon eladó autó hirdetéseket. Elvileg ugye vége a nyárnak, a turisták húznak haza, sietős eladniuk az esetleges autójukat, így könnyebb alkudni. Hát nem mondanám, hogy hemzsegtek volna az ajánlatok.
- jártunk autókereskedésekben. No itt pedig az van, hogy általában tíz évesnél fiatalabb, legalább 6000 dollár, de inkább 10000 dollár feletti kategóriával foglalkoznak csak, míg minket az ennél egy nagyságrenddel kisebb kategória árfekvése vonzott.
- a vasárnaponként megrendezésre kerülő Ellerslie Racecourse autópiacról kétszer is lecsúsztunk más, kellemesebb programok miatt. Mindemellett hallottunk olyat is, hogy nem árt, ha az ember tudja mit csinál, mert a piacon található autók fele, hát, amolyan kétes értékű. Ahhoz meg nem árt egy autókhoz szokott szem, hogy mindezt egyből láthassuk.
- végül pedig ott a trademe, ahol folyamatosan figyeltük a dolgokat, no de ugye az ember látatlanban nem vesz autót, autó nélkül pedig meggondolja kétszer is, hogy melyiket nézi meg két óra odabusz meg még ugyanannyi visszabusz bevállalásával. Összesen tizennéhány kiszemelt közül végül kettőt néztünk meg ténylegesen. A többieknél vagy túlszaladt a licit még az elején, vagy nem akaródzott visszahívnia a tulajnak, hiába hagytam üzenetet. Ahol sikerült is megbeszélni valamit, ott az egyik esetben a tulaj nem volt ott a megbeszélt időben, így az autót ugyan láttuk, de ennél sokkal messzebb nem jutottunk, na nem, mintha meggyőző lett volna az, amit láttunk.

Végül aztán egy sok kilométert futott példányra is ráfanyalodtunk, ahol még a tulaj is korrektül képes volt kommunikálni, úgyhogy adtunk neki egy esélyt. És azt kell mondjam, nem bántuk meg. Még délelőtt lecsekkoltam a tulajdonviszonyokat egy VIR nevű cuccal online. Délután pedig mentünk megnézni: egy szimpatikus majdnemharmicéveskörnyéki párral pacsiztunk le, akik hamarosan elutaznak pár évre tengeren túlra, így vérző szívvel megválnak szeretett járművüktől, egy tizenéves, sokat futott, ám megkímélt, rendszeresen szervizelt, sérülésmentes, friss műszaki vizsgás, kevés tulajdonost látott négykerékmeghajtású majd ha már megvettük megírom milyen típusú autótól. Még próbakörre is elvittek minket: a négykerekű hangra, érzésre teljesen rendben volt, papírjai mind okék, és a beszélgetés közben kiderült, hogy a tulaj is úgy vélekedik az autókról, mint jómagam: megbízható márka, rendszeres márkaszervíz, megkímélt használat, semmi fusi vagy sufnituning.

Egyszóval hosszas keresés után végre egy megbízható sokkilométerest találtunk, korához és a megtett úthoz mérten korrekt, egyben számunkra is elfogadható áron. Ez utóbbi észrevételt nem a levegőből kaptam, hanem a Turners árellenőrző oldalának adatait böngészve.

Szóval ha minden jól megy, jövő héten már mi vezethetjük a jószágot. Addig meg van időnk elintézni az autóklub tagságot és a felelősségbiztosítást, felkészülve minden eshetőségre.

2008. március 12., szerda

Állati kölcsönhatás

A mai hírekben találtam ezt a csemegét, amiben egy moziba illő tengeri történetről írnak.

Történt ugyanis, hogy hétfőn két ámbrás cet, anya és borja a partra vetődött Mahia Beach-en, és a DOC munkatársainak többszöri mentési kisérlete ellenére nem tudtak visszatalálni a mélyebb vízbe, feltehetőleg egy homokpad miatt, újra és újra partra vetődtek.

A történet nagyon arra tendált, hogy a szegény bálnákat el kell altatni, mert már mindenki kezdett kimerülni. Ám ekkor megjelent Moko a delfin, aki amúgy a környék vizeibe költözött a nyáron, és szó szerint az uszonyuknál fogva visszavezette a bálnákat a tenger biztonságába.

A delfin a napi jócselekedete után már úszott is vissza a partközeli vizekbe, hogy tovább haverkodjon a helyi lakosokkal, ahogy azt eddig is tette.

Tiszta hepiend.

2008. március 11., kedd

Tea, tatu, panoráma

Jut eszembe, még meg sem mutattam a panorámát innen a Te Atatu félszigetről, a pukekós susnyás mellől.



Na, ilyen. Balról jobbra ott vannak a távolban a Rangitoto vulkán, a Harbour Bridge, a Devonport-i Mt. Victoria, majd Auckland CBD a SkyTower-rel. Mindezektől közelebb pedig egy igencsak sekély tengeröböl, ami apálykor inkább homokpadnak tűnik, a tengerparti madarak nagy örömére.

2008. március 10., hétfő

Szigetek delfines öble

Blogot írni azért jó, mert egy csomó jó arc embert meg lehet általa ismerni, sőt, olyan is van, hogy egy-egy rendszeres olvasónk gondol egyet, és elhív minket delfinekkel úszni Paihiába. Na, pont ez történt a hétvégén. Természetesen olvasónk kilétét nem fedem fel, mert nem közszereplő. A kis kirándulásról viszont nyugodtan tudok írni.

Szombat este indultunk Aucklandből fel északra, Bay of Islands-be, ami úgy három órára van autóval. A nap akkortájt ment lefele, amikor elhagytuk Auckland határát, ami azért volt jó, mert a legelős, zöldellő dombokat gyönyörű sárgás fénnyel világította meg, majd a kevés bárányfelhőt öltöztette narancsos-lilás színekbe.

Persze hamar be is sötétedett, így az út nagyobbik részéből leginkább csak az egyszer-egyszer az úton átszaladó oposszumokat láttuk. De volt egy gyöngyszem is, Kaiwaka településen ugyanis még mindig karácsony van, legalábbis otthagyták az izzókat végig a kis templom élein, így a sötétben amolyan kedves képeslap jelleget kapott.

Paihiába késő este értünk, hamar be is aludtunk, hogy másnap frissen mehessünk a delfinek elibe. Reggel kicsit ködös, hűvös idővel kezdtünk, de szép időt jósoltak, úgyhogy nem izgultunk, sőt, befizettünk egy egésznapos programra.

A delfinekkel úszás Új-Zélandon nem fogságban élő delfinek tapizását jelenti, hanem vadon élő delfinek természetes közegében történő meglátogatását. Ez persze azt is jelenti, hogy nem feltétlenül lehet találkozni velük, vagy épp úszni közöttük. Ezt mindig jól elmondják a szervezők, aztán mindig akad delfin.



Mi például egész hamar mindjárt három palackorrú delfinre leltünk, egyikük még gyerek volt, így velük ugyan nem úszhattunk, de ettől függetlenül nagyon murisak voltak, ahogy produkálták magukat a hajón ülőknek. A nap legviccesebb jelenete is itt volt: az egyik delfin egyszercsak függőlegesen felfele kinézett a vízből a hajó felé, mosolygós arccal, majd ugyanúgy visszabújt a víz alá. Mintha csak "kukucs, itt vagyok, fogj meg, ha tudsz"-t játszott volna velünk.

Ahogy innen továbbmentünk, sokáig nem sok minden akadt, majd egy kerek egyfős delfincsordába futottunk, amelyikre akkor hirtelen rászabadították mind a 18 elszánt "delfinekkelúszniakarok" embert. A delfin persze jól megszívatta a bátrakat, és miután tíz méterre tőlük nyomott egy-két piruettet, tovább is ált. Utána meg volt didergés a hajón, merthogy a nap épp egy felhő mögé bújt, a víz meg 21 fokos volt csak.

Ezután következett a szigetnézős program Urupukapukán. Itt elköltöttünk egy kellemes pikniket egy birkalegelő tetején, ahonnan be lehetett látni a környék legelős-susnyás részeit birkástul, pukekóstul.



Jóllakottan aztán egy nyugodt öbölbe mentünk kagylót szedni, végül húztunk vissza a katamaránhoz, ami már ment is tovább a "Hole in The Rock" nevű sziklaformációhoz. A hely, a nevéhez hűen egy sziklából, és egy azon lévő lukból áll. Az első, ami feltűnt, hogy itt csak úgy pezsgett a víz a nagyobb darab halaktól. Aztán jött a "kaland": a katamaránt átvezették a lukon. Hű meg hó. Ezután még körbekerültük a sziklát, egyre nagyobb halrajokat látva, mígnem előkerült egy Mako cápa is, pont annyi ideig, hogy még fényképezni is lehessen.



Végül szépen visszahajóztunk Paihiába, és már tekertünk is vissza Aucklandbe. Útközben mégegyszer megcsodáltuk a lemenő nap által pasztell lilás-narancsszínűre festett eget is.

Ugyanezen a napon Auckland-től ugyanolyan messze, csak a másik irányban, Mt Maunganui-ban egy felfújhatós műanyag kardszárnyú delfint aláztak le az igaziak, amikor minden ottlévő csodálatára beúsztak az öbölbe tüskés rájákért, merthogy a rája nekik fincsi ropogtatnivaló. Na, erről lemaradtunk, de attól még jó volt nekünk a tengeren.

2008. március 8., szombat

Polinéz kirakodós

A Western Springs park amúgy nyugodt környék, ám a mai napon a Csendes Óceán hangos emberei zengték tele. A Pasifika 2008 fesztivál keretén belül jónéhány Csendes Óceáni szigetország, vagy épp sziget hozta el kultúráját bemutatni.



Megnéztünk pár standot, aztán a nagy melegben gyorsan beszereztünk egy behűtött, szívószálas kókuszdiót, ám a kókusztejből hamar megártott a sok, így egy sültkrumpli is befigyelt mellé gyorsan.

De a Csendes óceán az kutyafüle a rendezvény látogatóinak tengeréhez képest. Az embertömeg elől még a pukekók is elbújtak a susnyásba, s nekünk is bőven elegendő volt egy kör a parkban, mielőtt leléptünk volna. Pedig lett volna mit nézni, de így azt kell mondjam, ez itten nem más, mint egy óriási hawaii vursli.

2008. március 7., péntek

Pukekó sereg

A reggeli pukekóellenőrző sétánk alkalmával ráleltünk egy egész fészekaljnyi pukekóra. A csapat 8 felnőtt madárból és 5 csibéből állt össze, és egy elkerített tavacska melletti nagy füves területen legeltek épp, amikor odaértünk. Ahogy észrevettek minket, egyből ezerrel rohantak felénk. Na mondom, ennek fele sem tréfa :)

Szerencsére nem a vérünket akarták ontani, csak jöttek csekkolni, hogy mit hoztunk nekik. Nem kellett csalódniuk, ma zabpelyhet kaptak reggelire, aminek nagyon örültek. Kézből még ugyan nem esznek, de kényelmesen flangáltak körülöttünk, s közben pukekóhangokat (a csibék pedig szüttyögő csipogást) hallattak.



Csupa helyes madárkák! Na, mondtam is, hogy így kell kezdeni egy szép napot!

2008. március 6., csütörtök

Időhúzás

Ma átugrottunk Hendersonba (itt van a szomszédban), hogy beadjuk a visitor permit kérelmünket, amivel további három hónappal meghosszabbíthatjuk tartózkodásunkat, ezzel esélyt adva az amúgy kérelmek tengerében úszó bevándorlási hivatalnokoknak, hogy kihalászhassák és feldolgozhassák a mi residency kérelmünket is.

Mit mondjak, a hivataltól valamiért kicsit többet vártam, mint hogy egy életunt, ránézésre távoli országból érkezett hölgy ad egy borítékot, amibe belehajíthatjuk a dokumentumokat, de biztos bennem van a hiba. Mindenesetre a bizalom részemről nem alakult ki, így útlevél helyett csak másolatot raktam a paksamétába, merthogy az is elegendő, s így legalább nem kanászodik el véletlenül sem az egyik legfontosabb iratunk. Legfeljebb majd csak a plusz külön papírral együtt lesz érvényes az útlevél.

A hivatalos oldalról egyébként annyit kell tudni, hogy érvényes magyar útlevéllel legfeljebb három hónapig lehet látogatóként Új-Zélandon tartózkodni, amit viszont kétszer lehet hosszabbítani további max három-három hónappal. Egy ilyen hosszabbítási kérelem egy néhány oldalas űrlapból áll (neve, címe, rövid indoklás, egészségi állapota, útlevele, otthoni személyi ig. száma, fizetési mód, stb.), valamint csatolni kell hozzá fejenként egy igazolványképet és néhány a kérelem indokát alátámasztó dokumentumot, ami az esetünkben egy bankszámla kivonat (hogy van miből nyaralni itt), valamint egy repjegy foglalás, ami azt hivatott igazolni, hogy lesz hogyan hazajutni, ha vége lenne a játéknak.

A legtrükkösebb ez a repjegy foglalás volt, merthogy van egy elektronikus jegyünk, ami ugyan ingyér módosítható, csakhogy az perpillanat április közepi visszaútra van befoglalva, biztos ami biztos. A kérelem elbírálása viszont akár 4 hét is lehet, így ha előre átfoglalnánk júliusra, akkor azon valószínűtlen kimenetel esetén, ha mondjuk fityiszt mutatnának nekünk, már túl késő lenne visszafoglaltatni az addigra teljesen megtelt járatokra. Na ezért nem árt, ha van beépített emberünk otthoni utazási irodánál, aki csinált nekünk simán dupla foglalást, hogy a kecske is meglegyen meg a káposzta is jóllakjon, vagy hogy van ez.

Na, szóval, most ilyenekkel játszunk, csak mert a vízumosztály malmai lassan őrölnek.

2008. március 5., szerda

Hétköznapi apróságok

Hallani arról, hogy mennyire kedvesek itt az emberek, elképzelni azt, az egy dolog. Átélni meg egy egész másik. Apró dolgokról van szó, de ha összeadod, akkor nagyonis sok.

Minap sétálunk egy környékbeli utcán, annak is a járdáján. Ötven méterrel előttünk lakos autójával kitolat a garázsból a járdára és lenyitott ablakon át beszél tovább a hozzátartozójával. Közben majdnem odaérünk, így átmegyünk a túloldalra, és ott sétálunk tovább. Két perc múlva lelassít mellettünk az autó, lakos benne letekeri az ablakot, és sűrű elnézést kér, hogy figyelmetlenül elállta az utunkat. Hát igen, ejnyebejnye, ugye?

Ma útlevelet fénymásolni, meg egy oldalt nyomtatni akartam, ügyintézéshez kellett. A sarkon szembe jött egy tábla, hogy fénymásolás, nyomtatás, névjegy, stb., mondom pont ez kell. Beléptem a boltba, ahol épp volt egy ügyfél, akivel foglalkoznak. Közben előjött egy másik arc hátulról, kezében egy rakás névjegy, látszott, hogy nem unalmában kóválygott arra. Ennek ellenére megkérdi miben segíthet. Mondom neki miben. Az árakból is látszott, de szerintem tudta is, hogy nem rajtunk fog meggazdagodni. Mégis, félbehagyta a munkáját, hogy öt percet rám szánjon. Még külön mondtam is neki, hogy nagyon értékelem, hogy segít. Aztán kérdem mivel tartozok, mire ő azt mondja, hogy rendben vagyunk. Biztos látszott rajtam, hogy meglepődtem, erre mosolyogva azt mondja, hogy "welcome to New Zealand". És nem a pénzemért mondta, mert ingyenügyfél voltam. Kultúrsokk öt percig, de azért jól esett.

2008. március 3., hétfő

Kerék- és sínpárok találkozása

Mivel ma semmi említésre méltó dolog nem történt, úgy gondoltam bevezetek egy új rovatot, vicces táblák névvel. Mindjárt az első tábla legyen ez a Christchurch-i, ami a sínekben rejlő veszélyt hivatott jelezni a figyelmetlen kerékpárosok számára.



Érdemes megfigyelni, hogy mind a kerékpár, mind a póruljárt zsoké milyen részletességgel van cizellálva, amely a kék-fehér egyszerűségbe mintegy új színt visz.

2008. március 2., vasárnap

Pukekókat etetni

A tegnapi hírek után muszáj volt elmenni megvigasztalni a környékbeli pukekókat egy kis kenyérrel. Az ilyen tevékenységekre pedig (egyik lelkes olvasónk, Renáta is megmondhatja) az egyik legalkalmasabb hely az Aucklandi Állatkert és a Közlekedési Múzeum tőszomszédságában lévő Western Springs park, amiben egymást érik a kisebb-nagyobb tavak, mocsarak és óriási füves placcok. Vigyázat, a zöld gyep tele van tekintélyes méretű - szintén zöld - libaszarral, tetszik nem beleülni fehér ruhában!

Szóval a közhelynek számító sirályok, kacsák és libák mellett - amelyek olyan számban vannak, hogy az már ijesztő tud lenni - itt még számos másik vizimadár is megtalálható, így például fekete hattyú, vizityúk, no meg kedvencünk, a pukekó.

Sőt, mivel a parkot sokan látogatják madáretetési céllal, a szárnyasok hozzászoktak az ember jelenlétéhez, így némelyik bátrabb pukekó egyenesen a kezünkből is elfogadott egy-egy darabka piritóst, no persze amint megszerezte, már sasszézott is hátrébb, hogy nyugodt körülmények közt el is fogyaszthassa. A többi madaraktól eltérően a pukekó a nagyobb falatokkal is könnyen elbánik: míg azok menekülnek vele a többi madár elől, a pukekó fél lábra áll, a másikkal stabilan megfogja a hamit, felemeli, és csőrével már aprítja is, egyenesen a begyébe.



Mindeközben, bár erősen borús volt az ég, sikerült mégis rendesen megégnünk, mert persze annak ellenére, hogy már hallottunk hasonlóról, mi az otthoni reflexre hallgatva nem kentük be magunkat napkrémmel, mondván, hogy nem is süt. Hát süt az, és csak a látható tartományban szűri a felhő, az UV sugarak akadálytalanul átjutnak érzékeny bőrünkig, mi meg most egy hétig lúzer überturistának fogunk látszani.

2008. március 1., szombat

Pukekók, meneküljetek!

Szegény pukekók hiába dolgoztak szorgosan azért, hogy nemzeti jelképpé váljanak, ettől még egyetlen félrelépés is elegendő volt nekik ahhoz, hogy a föld kizsákmányolásából hasznot hajtó inváziós faj kegyetlenül bánjon velük.

A keddi hírekben olvastam, hogy a Nyugati parti pukekók rákaptak a tőzegáfonyára, mire a farmerek berágtak, és a vadászidény kiterjesztéséért lobbiztak, úgy tűnik, sikerrel.



Szegény kis pukekók mától futhatnak a puskák össztüze elől. Mindjárt sírok... micsoda barbárság, és pont itt, ahol pár száz évvel ezelőtt még a madaraké volt minden. Miért van az, hogy amíg a borászok jól elvannak a pukekókkal, addig mások csak az erőszakban látják a megoldást?

Egy biztos, ezek után kerülök mindent, aminek köze van a tőzegáfonyához. Ha a pukekók nem ehetnek belőle, akkor felőlem akár fel is kophat a tőzegáfonya termesztők álla.