Kicsi dinó

Mai hírekben lehetett olvasni a Matiu szigeten talált, nemrégiben kikelt ősgyíkra. Így néz ki egy tuatara hosszú életpályájának kezdeti szakaszán:

Nem, ez nem fröccsöntött műanyag!

Királylepke update

Egy hete újságoltam el, hogy királylepke hernyók az új háziállataink, gondoltam itt az ideje, hogy megmutassam milyen ütemben fejlődnek.

Először is, a selyemkórók egyelőre jól viselik a strapát, pedig három éhes szájat is tömnek saját leveleikkel. A három éhes száj megoszlik egy kicsit nagyobb, és két nagyjából egyforma méretű hernyó közt, akik szélben, esőben bújócskázi szoktak, ilyenkor mindig izgulok, hogy hová tűntek, aztán másnapra megint előkerülnek.

A legnagyobb példánynak már egész szépen megnőttek az annyira jellegzetes csápjai:

A képen épp pihizik, mégiscsak emészteni is kell néha, nem lehet csak enni-enni egész nap.

A madarak eddig nem figyeltek fel rájuk, de az is lehet, hogy a hernyók munkavédelmi sárga-fehér-fekete csíkos öltözetétől kapnak sikítófrászt és menekülnek hanyatt homlok. (Azt jó tudni, hogy a selyemkóró az mérgező növény, s mivel a hernyók azt eszik, nem kizárt hogy ők is mérgesek. Erre hívja fel a figyelmet a természet által is gyakran használt fekete-sárga színkombináció.) Nem baj, nem bánom, hogy az új háziállataink megférnek egy légtérben a kert madaraival.

Ha pedig ilyen ütemben növekednek a jószágok, akkor néhány hét múlva jön a bábszínház.

Kistücsök

Most látom a hírekben, hogy mindjárt szabadon eresztenek negyven ilyen prehisztórikus gigászt a Wellington-i Karori rezervátumban. Mindenki meneküljön!!!

Kortárs zene

A mai videoklipet a Zebrapinty Rock Band bemutatkozó albumáról szedtem.


Tanulságos :)

Királylepke lesz belőle

Még koratavasszal ültettem selyemkórót, mert az köztudottan vonzza a pompás királylepkéket. Az elvetett magok közül mindössze három eredt meg, nyilván valamit benéztem a csíráztatás környékén, de a három magonc szépen, lassan növöget.

Illetve növögetett, mígnem tegnap láttam, hogy valamitől a friss levélhajtások kissé elszáradtak. Azt hittem, hogy a meleget nem bírják, de ma közelebbről is megnéztem. A tüzetes vizsgálat eredménye engem is meglepett:


Igen, az a csíkos izé, antennákkal a végein, na az egy királylepke lesz, ha így folytatja. Persze előbb többszörösére fog nőni, majd bábszínházat játszik, s csak utána. Remélem az étvágya nem lesz nagyobb a növény növekedési sebességénél, eltérő esetben be kell szerezzek alternatív táplálékot neki.

Drukkoljunk együtt a királylepkék következő nemzedékének :)

Jó reggelt

... metálkakas módra :)


Aki nem ébredt fel erre, annak itt egy még erősebb mix.

Takahe újrakezd

Kihalásból visszahozott madarak tekintetében nagy eseménnyel kezdődik az idei év: évszázadok óta most először kelt ki Takahe csibe Új-Zéland északi szigetén.

A madárfajt 1948-ig kihaltnak hitték, majd Fiordland egy távoli völgyében ráleltek egy kis túlélő populációra. A faj fennmaradása érdekében kis, ragadozómentes szigetekre költöztettek néhány példányt, ahol sikeresen szaporulnak, ha nem is gyors ütemben. A mai hír annyiban különleges, hogy a csibe az Északi szigeten látott napvilágot, ahol ilyen már több évszázada nem történt.


A csibe fotójáról meg az is kiderül, hogy nemcsak, hogy régóta ő az első, de ezt nagyon komolyan is veszi :)

Északfölde 3

Gyönyörű felhőtlen reggelre ébredtünk, mintha az előző nap nem is esett volna veszettül. Gyorsan neki is iramodtunk, nehogy meggondolja magát az időjárás.

A napi első szakaszunk Northland szépséges öblökkel tarkított keleti partvidéke mentén vezetett. A tenger felhőtlen napsütés okozta türkizkék színe jól harmonizált a még mindig virágzó pohutukawa fák bordóvörösével és a vegetáció zöldjével. Mindezek ellenére hamar Paihiába értünk, ahol a Waitangi egyezmény emlékparkjára voltunk elsőképp kiváncsiak.


Itt, miközben tui madarak énekeltek folyamatosan, megtekintettük a megtekintenivalókat, amelyek közt kétség kívül a centenáriumra épített marae a legtetszetősebb. A marae, amit maráj-nak ejtenek, hagyományos maori közösségi ház, általában fafaragványokkal díszítve. Ez a centenáriumi marae a maxilátvány érdekében telistele van a különböző törzsek taniwháit ábrázoló faragott oszlopokkal. Külön említésre méltó még az a tekintélyes méretű, 160 főt transzportálni képes waka (harci kenu) is, amit szintén errefele őriznek.

A történelmi vonatkozású helyszín után egy patinás kisvárost, Russel-t vettük célba, ahova újfent komp segítségével jutottunk el, s ahol egy kellemeset ebédeltünk a kikötő környéki hangulatos étteremek egyikében. S ha már itt jártunk, nem mehettünk el anélkül, hogy meg ne látogassuk Pavarottit, a környék híres házi pukekóját.


Vittünk neki zabpelyhet, amit most kapott először, s ránézésre örült neki, mi meg jól megborzoltuk a buksiját. Ezek után - nevéhez hűen - nekiállt énekelni, a pukekók szokásos büttyögésétől merőben más, összefüggő dalokat. Gazdájával eközben egy jó órát beszélgettünk madarakról, nem meglepő módon főleg pukekókról, ha már.

Russelből elfele jövet huszonkilométeren át ismét újraértékeltük a kanyargós út fogalmát, még ha a csodás tengeröblök, majd a termetes puriri fákkal tűzdelt völgyek látványa emelte is az összhatást. Mire a főutat elértük, már erős kanyaritiszünk lett, úgyhogy legközelebb biztos, hogy a kompot választjuk visszafele is.


Ha már arra jártunk, megnéztük a Whangarei Falls névvel ellátott vízesést is, ami ugyan egész magas így északi sziget viszonylatban, de nincs igazán vadon hatása, talán amiatt, mert egy városrész közepén van.

A nap további részében még várt ránk egy hazaút, de azért nem siettük el, inkább strandoltunk egyet a Whangarei közeli, hosszú, homokos tengerpart Bream Beach-ként jelölt szakaszán, ezzel nagyjából be is fejezve a rövidke északföldi kirándulásunkat.

Északfölde 2

Reggel esőre ébredtünk, aminek a helyiek nagyon örültek, mert már vagy hat hete nem láttak ilyent. Nekünk kicsit betett, mivel direkt jól megnéztem az előrejelzést, az alapján direkt északra jöttünk, hogy elkerüljük az esőt, az meg direkt hamarabb jött és jóval északabbra, mint ahogy a felelősök (akiknek felmondtak azok, akiknek felmondtunk) jósolták. A napi célunk, Cape Reinga nem esőben mutatja a legszebb arcát, de ha már idáig eljöttünk, csak azért sem hagytuk magunkat.

Előtte azonban beugrottunk az Ancient Kauri Kingdom nevű műhelyboltba. A hely arról híres, hogy itt munkálják meg a legtöbb Swamp Kaurit. Ez a faféle - ahogy ezt itt Új-Zélandon már megszokhattuk - egy igazi különlegesség: máig ismeretlen földtani folyamatok következtében úgy 30 - 60000 éve néhány kauri erdő úgy gondolta, hogy magára húz egy tőzeglápot, és inkább alszik egyet, aztán úgy maradt. Méghozzá olyan jó állapotban, hogy a tőzeg alól előásott fatörzsek a legöregebb megmunkálható fafajtát képezik. A kauri nem az aprófa kategória, az előkerült darabok méreteit jól tükrözi az a fatörzsbe faragott lépcső, amin a bemutatóterem galériájára juthatunk fel.


Sőt, a megmunkált, elkészült faragványok tetszetős fényjátékkal kedveskednek: úgy esik rajtuk hasra a fény, mint, mihez is hasonlítsam, talán a tigrisszem kvarcon. Nyilván a nyersanyag kitermelési költsége, a véges készletek, valamint a megmunkálás módja miatt nem olcsó mulatság, de legalább értékálló. Nézni meg ingyért lehet.

No, innen hosszú út várt ránk, mert Új-Zéland északi csücske mindentől messze van, nem csak tőlünk. A tovahaladó tájat leginkább a töménytelen mennyiségű homok (dűnék formájában), az avokádóültetvények, a telepített fenyőerdők, valamint a vadlovak és pulykák jellemzik. Előbb utóbb azért előkerült Cape Reinga is.

A helyi mitológia szerint a távozó lelkek errefele veszik végső utukat. Mi ezzel szemben ezúttal csak egy rövid vizit erejéig néztük meg Cape Reingát, hogy majd visszataláljunk, ha eljön az időnk. Nos, nem lesz egyszerű dolgunk, mert olyan köd fogadott minket, hogy a tengert már nem láttuk tőle. Sőt, a világítótornyot is alig. Nagyon misztikus, mondhatni a mítoszok homályába veszett minden.


Szerencsére délutánra kezdtek oszolni az esőfelhők, így a Te Paki stream melletti homokdűnéken már vidáman szánkáztunk lefele. Na jó, én nem, ki nem állhatom, ha homok megy a fogaskerekeim közé. Ellenben jót szórakoztam a szánkázók bukdácsolásán.


A dagály elvonultával aztán irány volt a messze híres 90 miles beach, ami nem olyan hosszú, mint azt a neve sejteti, mert annó lóháton mérték az eltelt időt, és a homok ellenére közúti szorzót alkalmaztak a távolság becslésére. A homok viszont nem csak a lovakat lassítja, hanem a felelőtlenül közlekedő gépjárműveket is. És míg a ló kivontatja magát a homokból, addig az autó csak mélyebbre süllyed, ami a dagályt cseppet sem érdekli, az időre jön megint. Ezért is van, hogy lócsontokat nem, ellenben rozsdás vasat bőven lehet itt látni. Csak ne álljunk meg mellettük, mert nem véletlen ott akadtak el, ahol...


A nap további részében sok említésre méltó dolog már nem történt, így megint marad a folyt. köv.

Északfölde 1

Ilyenkor újévtájt kiürül Auckland, mindenki nyaralni megy, így mi sem tettünk másképp. A múlt héten a metservice hétnapos előrejelzésén megnéztem, hogy akkor északra vagy délre, lett belőle észak, mert hogy ott milyen szép napos lesz. Nos, ember tervez, de ne vágjuk a dolgoknak elébe.

Előbb el kellett jutni messze északra, amit a nyugati parton autókázva viteleztünk ki. Kai Iwi lakes-nél nem teljesen véletlenül összefutottunk Immáékkal. A tavakról írjanak ők, mi csak rövid pillantással illettük a helyet. Ellenben, mindössze harmic kilométerre és három "kiwi crossing" táblával északra van a Waipoua erdő, ahol az embernek a "Waipoua forest next 18 km" táblát követően átalakul a kanyargós útról alkotott minden eddigi fogalma. A látogatócentrum kertjében eltöltött piknik során gyorsan be is gyűjtöttük az éves kötelező adag homoklégycsípést, majd eme miniatűr genya izék okozta élményt ellensúlyozandó nekiláttunk a másik véglet, az óriás kauri fák megcsodálásának.


Első két célpont a "Four Sisters", valamint a "Te Matua Ngahere" névvel illetett matuzsálemek voltak, történetesen egyazon, kényelmes félórás sétát kínáló ösvényen tekinthetőek meg mind. A Four Sisters, amint a neve is diktálja, négy, egymáshoz testvéri közelségben növő kauri óriás, míg Te Matua Ngahere a legősibb élő kauri fa, tiszteletet parancsoló (értsd, mindenki magától suttogóra vette a hangerőt a fa közelében), többezer éves korral és komoly térfogattal.

Kicsit északabbra innen, a kanyargós úton hirtelen vursliba ütköztünk, ahol több autó állt, mint ahány parkolóhely volt, s ahol kávét, üdítőt, vécét lehet használni, ja, és a vurslizó tömegen túl az ismert legmagasabb kaurira, Tane Mahutára lehet pillantást vetni. Sajnos nagy tömegben nem igazán varázslatos, de erről nem a fa tehet.


Ezután Immáék el, mi pedig a szépséges Hokianga öböl mentén folytattunk utunkat, ahol Rawene patinás településén egy komp segítségét vettük igénybe, hogy még északabbra jussunk, ahol pedig egy kanyargós, ámde szép erdős hágót hágtunk meg Kaitaiába sietvén.


Ennyi elég is volt az első napra. Folyt. köv.

B.U.É.K.

Idén pukekót rajzoltunk csillagszóróval újévkor, úgyhogy akkor vele kívánunk mindenkinek Boldog Újévet!